Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Nagyon régi késztetés az emberben az, hogy átlépve a létezés szűkös kereteit üzeneteket küldjön, emlékjeleket hagyjon felejtésálló módon. Ennek egyik hozadéka a művészet is. Karinthy jegyzi meg: „Mi más »célja« van még minden művészetnek, minden kultúrának, kiválogatni az életjelenségek zuhatagából azt, amiért kár, hogy elmúlik, kiválogatni s elrakni szilárdabb és tartósabb anyagok oldatába az eleven életet, rekonstruálni belőle azt, ami méltó rá, kőből és vászonból és időálló szavakból?”

A múlt század harmincas éveiben sokakat foglalkoztatott az átmentés gondolata. Az 1920-as években feltárt piramisok és királysírok híre bizonyára közrejátszott ebben. De feltehetően a személyes tapasztalatok is. Hiszen az emberiség épp túljutott egy világégésen. Végignézték egy korszak hanyatlását, és mintha ijesztőbb lenne a mulandó és a maradandó vetélkedése. Van ebben élni akarás is bőven. De van bizonyosság is a pusztulás erejéről. Karinthy is Noéra mutat a már idézett írásában, mely 1935. augusztus 4-én jelent meg a Pesti Naplóban: „Nézz körül közvetlen világodban, s vedd fontolóra, a jövő felé forduló utópista és futurista és progresszív ifjúságodban, mi fog itt történni? Nem kell hozzá se Spengler, se Keyserling, se Rabindranath Tagore: bármelyik napilap bármelyik rovatából, bármelyik közgazdasági jelentésből, külföldi hírből, rendeletből és intézkedésből a kétség és a legrosszabb eséllyel való leszámolás bizonyossága süvölt feléd, mutass valakit nekem, aki a mai Európa fennmaradásában jobban megbízik, mint Noé, amikor bárkáját, ezt a nagy konzervskatulyát építeni kezdte? Ararát hegyén vagy az Eiffel-tornyon köt ki majd a mi bárkánk, ha a jövőben hinni merünk, meg kell kísérelnünk legalább, hogy a süllyedő föld raktárából átmentsünk egy mintakollekciót, meg kell kísérelnünk felépíteni a piramist, nem lakóhelyül, mint a bolondos babilóniai királyok, hanem a múmiánk koporsója gyanánt, mint a bölcs fáraók tették, jól tudván, hogy ez a legtöbb, amit átmenthetnek az özönvízen.”

Egy év múlva Amerikában nekilátnak megalkotni A civilizáció kriptáját: 1936-ban az Oglethorpe Egyetem alagsorában elkezdik kialakítani a termet, melynek azt a szerepet szánják, hogy megőrizze a 20. század kultúrájának lenyomatát a Föld jövőbeli lakói számára. A kriptát 1940. május 25-én zárták le, a tervek szerint 8113-ban lehet majd kinyitni. 

Mi van benne? Számos hétköznapi tárgy az alufóliától kezdve a kenyérpirítón át a fogselyemig. Mikrofilmek, melyek több mint nyolcszáz irodalmi alkotást őriznek, köztük a Biblia, a Korán, az Iliasz vagy Dante Isteni színjátékának teljes szövegét. Elektromos mikrofilmolvasókat és projektorokat is vittek be, valamint egy hétszeres nagyítót, hogy kézzel is el lehessen olvasni a mikrofilmeket. Elhelyeztek a kriptában egy szélenergiával működő áramfejlesztőt is, ha esetleg az áram már nem lenne használatban 8113-ban. Eredeti formátumban megőrizték az Elfújta a szél forgatókönyvének egyik másolatát, de bevittek hangfelvételeket is Hitler, Mussolini, Sztálin és Roosevelt beszédeiről, valamint tudósításokat a második világháborúról.

A kripta lezárásának ötvenedik évfordulóján, 1990-ben az Oglethorpe Egyetemen megalapították a Nemzetközi Időkapszula Egyesületet, amely a világ időkapszuláinak adatbázisát állítja össze és tanácsot ad ilyen tárgyakat elhelyezni kívánó embereknek. 

Az időkapszula elnevezés szintén a harmincas évekből származik: George Edward Pendray, a Westinghouse Electric Company PR részlegének vezetője javasolta, hogy az 1939-es New Yorkban tartandó világkiállításra készítsenek egy „időzített bombát” egy rakéta alakú hengert, amely a föld alá rejtve évezredekig megőrizhetné a belé helyezett tárgyakat. Mire az ötlet megvalósult, az időzített bomba név helyett már az időkapszula megnevezést használták. Ötezer évvel későbbre mentettek át hétköznapi tárgyakat, anyagokat, műveket, magokat.

Bármennyire is szeretem az időkapszulák optimizmusát, óhatatlanul eszembe jut, mennyire nehéz ma értelmezni az évezredeket, évszázadokat átvészelt tárgyakat, hiszen időkapszulák kincsiként tekinthetünk akár egy sírhely leleteire is, amelyeket ma múzeumi tárlókban – önmaguk valóságából kiszakítva – megcsodálhatunk anélkül, hogy pontosan megismerhetnénk a mögöttes okokat: miért helyezték el valakik a halott szerettük közelében, miben hittek, mitől féltek, mit reméltek?

Úgy tűnik, a kultúra nem menthető át csupán tárgyakkal.

Mi lenne abban a levélben vagy időkapszulában, amelyet az évtizedekkel ezelőtti önmagunktól kapnánk? Mit tennénk bele egy mostani dobozba, amelyet csak sok-sok év múlva nyithatnánk ki? Értékeket? Kacatokat? Fontos gondolatokat? Semmiségeket? Vajon értenénk majd, miért kaptuk?

Ismét Karinthy fogalmaz erről pontosabban az „Én” című írásában: „Emlékeinkről első személyben beszélünk. Mégis, gondold meg: megtörténhetik, hogy valamire egyáltalán nem emlékszel többé, soha nem is fog eszedbe jutni, halálodig – vajon az az ember, akit akkor az emlék idején énnek neveztél, s aki járt-kelt, itt volt meg ott, ezt és ezt tette és gondolta és érezte, s akiről te tökéletesebben megfeledkeztél mint halott az ő életéről – ezt az embert mered-e magaddal azonosítani?” Máskor meg így ír: „Az Idők s benne a Dolgok folyton változnak, s csak egyben következetesek, hogy soha vissza nem fordulnak, vissza nem néznek, ezért nem vagyunk mi Dolgok és Tárgyak, hanem egészen másvalami, amire új szót kellett találnia annak, aki a lélek szót kereste: de ugyanúgy használhatta volna az emlékezés fogalmának valamelyik változatát.”

A memória működéséről, a nosztalgia természetéről, az emlékezés kereteiről és rítusairól, az időhöz való viszonyról szól ez a lapszám. Az Emlék téma apropóján muzeológusokat, agykutatókat, írót, festőművészt, néprajztudóst, zenészeket kérdeztünk, embereket, akik számot vetnek a saját történetükkel, megidéztünk régieket úgy, hogy megnéztük kik és hogyan éltetik az emléküket. Identitás és kollektív identitás, egyéni emlékezet és kollektív emlékezet – történetek megannyi rétege vált érzékelhetővé: furcsa mintázatok egy néhol kifeslett szöveten. 

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő