Elmúlás

2022. / 11. szám

Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Gyerekkoromban szerettem temetésre járni, a gyászhintó után lépdelő tömegben elvegyülni, a falu utcáin végigvonulva harangszó kíséretében kiérni a temetőbe. Akkoriban – harminc éve – a Szilágyságban még nem volt ilyen steril a halál: otthon, párnák közt is át lehetett esni rajta, a tisztaszobában volt a ravatal, az udvaron zajlott az istentisztelet, a halottasháztól indultak a gyászolók ki a temetőbe, és onnan ugyanoda tértek vissza a torra. A temetőben megnézhettem egész közelről a sírgödröt, amelynek az oldalát virágokkal díszítették, az nagyon tetszett. Göröngyöt is dobhattam bele, hogy majd ne álmodjak a halottal. A rituálé elbűvölt az énekléssel, imádkozással együtt – egyedül az a hang töltött el borzongással, amikor a föld a padmalydeszkákra zúdul.

De előtte-utána jó volt fülelni, miről beszélnek a felnőttek – általában arról is suttogtak, hogy akinek a temetésére jöttünk, beteg volt vagy sem, kik voltak ott vele, mit mondott, mit álmodott aznap, amikor meghalt. Ez teljesen lenyűgözött, hogy a halál után milyen jelentőségteljessé válnak egyszerű gesztusok, egyszerű mondatok. Úgy tűnt, mintha azért volnának ilyenkor az ember körül a többiek, hogy feljegyezzék ezeket.

Amikor öregmama – dédnagymamámat hívtuk így – 91 évesen nagybeteg lett, én hatéves voltam. Karácsonykor verset mondtam az ágyánál, és rögtön utána megkérdeztem: „Igaz, hogy most meg fogsz halni?” Hiszen hallottam, hogy a felnőttek arról beszéltek korábban, melyik ruhába fogják majd felöltöztetni. De mielőtt válaszolhatott volna, a jelenlévők kipenderítettek a szobájából, és meg is szidtak. Akkor azt értettem meg, hogy a haldoklóval nem beszélhetek a halálról. Mert az nem szokás. Mert tapintatlanság. Pedig biztos voltam abban, hogy öregmama elmondott volna mindent, amit tud, ha engedik, hogy tovább kérdezzem. Ez sokszor eszembe jutott, miközben ezt a lapszámot szerkesztettük.

Rengeteg tennivalónk van – ezzel szembesülünk akkor is, ha a nemzeti sírkertben vagy akár egy kisállattemetőben járunk, ha a hospice mozgalom és a tanatológia hazai úttörőjére emlékezünk, ha az örökérvényűt sejtjük meg egy szobrász műtermében, ha különleges embereket kérdezünk arról, hogy mit gondoltak gyerekkorukban a halálról. Az élőket faggatva a véges tudás szilánkjait igyekeztünk összegyűjteni, gyászról, veszteségről, az emlékezés útjairól esett szó, de gyakran elhangzott, mennyire nehéz vagy épp lehetetlen elmondani, mit érez az ember szemközt a halál valamelyik arcával. Mennyi elfojtás, mennyi sűrű titok nehezedik ránk a legegyszerűbb kérdések esetén is!

2017 márciusában egy olasz társulat újcirkuszi előadása kapcsán éreztem hasonló szembesülést. A Compagnia Finzi Pasca Per te (Neked) című előadásával a rendező a kedvesének, alkotótársának, a súlyos betegségben elhunyt Julie Hamelinnek állított emléket. Ebben van egy jelenet, amelyben két lány arról beszélget, miért van az olasz nyelvben olyan sok szó a tésztára. Mert minden tészta más és más – feleli az egyik, majd hosszan sorolja, hány fajtát ismer. A másik lány azonban újabb kérdéseket tesz fel: van-e szó arra, ha valakinek meghalnak a szülei? Árva. Van arra szó, ha valakinek meghal a hitvese? Özvegy. És arra, ha meghal a gyereke? Arra nincs. Ha a testvére? Arrasincs. Ha a barátja? Arra sincs. Ha a kutyája? Arra sincs. Ha a gyerekkori szerelme? Arra sincs. És hosszan folytatta a kérdezést, a néző meg csendben belátta, nem csak az olasz nyelv hagyja cserben a gyászolókat. Nekünk sincsenek szavaink. Akik neveket adtak a világ dolgainak, itt megtorpantak, és nem merészkedtek tovább.

A halál témája kapcsán mindenki érintett – ha van ennek a lapszámnak tanulsága, ez az egyik –, erről bizonyosodhattunk meg, miközben olyan ember is megtisztelt minket a bizalmával, aki elveszítette a gyerekét, felgyógyult egy halálos kórból, szembesült az apja halálával vagy a gyermekkor határán szörnyűségek szemtanújává vált. Ha van biztatás, akkor az a derű, amellyel a búcsúzás szép pillanataiba kaphattunk betekintést, felismerve, mekkora kiváltság, ha végigkísérhetünk valakit az úton.

Dsida Jenő két versét – mint széljegyzetet – így együtt ajánlom ehhez a lapszámhoz. Az elsőt 22 éves korában írta, a másikat 31 évesen, a halála évében.

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő

A kiadványból

SZÁVAI ILONA: SZIMBIÓZISBAN ÉLTÜNK ALAINE-ÉKKEL

„Nem tudom pontosan, hogy vagyok a halállal”

UGHY SZABINA: FONTOS LENNE MEGTANULNUNK ELFOGADNI, HOGY MINDEN ÉRZÉSNEK HELYE VAN

„Talán már egész kisgyerekként megsejtjük, mi vár ránk”

CSÓKAY ANDRÁS: HOGYHA KITARTUNK JÉZUSBAN, AKKOR A GONOSZ LEGYŐZETIK

„Mélyebb hitem van a kisfiam halála óta”