Duna

2021. / 1. szám

Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Amikor felmerült a Magyar Kultúra magazin ötlete, rögtön tudtam, hogy szeretném bemutatni azokat az embereket, akiknek örülök, mert a kortársuk lehetek. Az első lendülettel egy több száz nevet tartalmazó listát írtam azokról, akikkel feltétlenül és mihamarabb beszélgetnünk kell. Több száz ember a Kárpát-medencéből! Olyanok, akiket érdemes meghallgatni. 

(Bizakodó lettem, lelkesült, és hirtelen nem is értettem, hogy lehet bármi problémánk, ha ennyi remek ember él köztünk.)

Aztán a tervezés során sok kérdéssel szembesítettek. Ugyan mire kell egy nyomtatott magazin? Mit tudtok elmondani a magyar kultúráról, amikor ennyire megosztott a magyar kulturális élet? Miért kellene a pandémia idején ekkora fába vágni a fejszét? Én meg válasz vagy magyarázkodás helyett csak szorongattam a kezemben azt az azóta is folyamatosan bővülő névsort.

Most sincs több válaszom, csak ennyi: bölcs emberek járnak előttünk, csodálatos kortársak között élünk.

El kell mondanunk a történeteket – ezt érzem minden igazi beszélgetés után, és ezt igazolja a változóban lévő világ is. Ha majd több évtized múlva, felvetődik a kérdés, miről szólt a kétezerhúszas évek eleje – (makacsul hiszem, akkor is lesz, aki kérdéseket tegyen fel) –, bizonyára szerepelnek majd a válaszban olyan kifejezések, mint a pandémia, klímaváltozás, migráció, adat… De ha most tevődik fel ez a kérdés, a válasz az életünkről szól. Ha őszinték vagyunk, a válasz egy történet – veszteségekről, áldásról, próbák idejéről és gondviselésről.

Ady Endre 114 éve tette fel a kérdést: „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?” Ez zakatolt bennem, amikor úgy döntöttem, a Dunáról szóljon az első lapszám.

Olvassák szeretettel!

Bonczidai Éva
főszerkesztő

A kiadványból

„Az érzéseket nem lehet száraz tudományként átadni, csak művészetek által”

Három fenyőfa áll az udvaron, arról felismerik, hogy jó helyen járnak – mondja Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató, amikor felhívom, hogy a korábban megbeszéltek szerint elindultunk hozzá Hosszúheténybe.

Mészöly Miklós, aki igényelte a tágas magányt

Ne csodálkozzon, ha bolondnak hiszik, amikor leírja, hogy velem sétált ma Szekszárdon – mondja, és kacag. Halott íróval csevegni valóban őrültség, még akkor is, ha ez egy különleges alkalom, mert az illető száz éve született. Kezét csókolom: Mészöly Miklós vagyok – mutatkozik be. Magával tarthatok, hogy ezen a szeles tavaszi napon összerakjuk életem mozaikjait? Vezessen!

„Eddig nem ismertem, de most ismerem” Visky András: Az apakérdés valahogy Isten-kérdés is számomra – az eltűnésük is

Egy diktatúra mindig abszurd – jegyzi meg nevetve Visky András költő, drámaíró, egyetemi tanár, teoretikus, amikor a gyerekkoráról beszélgetünk. Édesapját, Visky Ferenc református lelkészt az 1956 utáni ideológiai tisztogatás jegyében letartóztatták, és 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélte a román kommunista vezetés. Egy év múlva feleségét, Visky Júliát és hét gyermeküket kényszermunkatáborba internálták. Visky András, a hetedik gyermek csak kétéves volt, amikor veszélyes agitátornak nyilvánították. Egy minden borzalmával együtt is gyönyörű gondviselés-történet szereplőjével beszélgethettem.