Elfogyott
Duna
2021. / 1. szám
Tartalomjegyzék
Főszerkesztői beköszöntő
Kedves Olvasók!
Amikor felmerült a Magyar Kultúra magazin ötlete, rögtön tudtam, hogy szeretném bemutatni azokat az embereket, akiknek örülök, mert a kortársuk lehetek. Az első lendülettel egy több száz nevet tartalmazó listát írtam azokról, akikkel feltétlenül és mihamarabb beszélgetnünk kell. Több száz ember a Kárpát-medencéből! Olyanok, akiket érdemes meghallgatni.
(Bizakodó lettem, lelkesült, és hirtelen nem is értettem, hogy lehet bármi problémánk, ha ennyi remek ember él köztünk.)
Aztán a tervezés során sok kérdéssel szembesítettek. Ugyan mire kell egy nyomtatott magazin? Mit tudtok elmondani a magyar kultúráról, amikor ennyire megosztott a magyar kulturális élet? Miért kellene a pandémia idején ekkora fába vágni a fejszét? Én meg válasz vagy magyarázkodás helyett csak szorongattam a kezemben azt az azóta is folyamatosan bővülő névsort.
Most sincs több válaszom, csak ennyi: bölcs emberek járnak előttünk, csodálatos kortársak között élünk.
El kell mondanunk a történeteket – ezt érzem minden igazi beszélgetés után, és ezt igazolja a változóban lévő világ is. Ha majd több évtized múlva, felvetődik a kérdés, miről szólt a kétezerhúszas évek eleje – (makacsul hiszem, akkor is lesz, aki kérdéseket tegyen fel) –, bizonyára szerepelnek majd a válaszban olyan kifejezések, mint a pandémia, klímaváltozás, migráció, adat… De ha most tevődik fel ez a kérdés, a válasz az életünkről szól. Ha őszinték vagyunk, a válasz egy történet – veszteségekről, áldásról, próbák idejéről és gondviselésről.
Ady Endre 114 éve tette fel a kérdést: „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?” Ez zakatolt bennem, amikor úgy döntöttem, a Dunáról szóljon az első lapszám.
Olvassák szeretettel!
Bonczidai Éva
főszerkesztő
Belelapozó
A kiadványból
„Szülővárosomban, Budapesten olyan helyen laktunk, amelynek közelében működött a Munkácsy Mihály Képzőművészeti Szakkör. Ma már a Liget Galéria található helyén.A pikánsabb, aktmodellekről készített rajzok miatt csak szülői engedéllyel járhattak oda a gyerekek, de engem már akkor is nagyon vonzott az, hogy összekenhessek mindent festékekkel” – meséli Baksai József Munkácsy Mihály-díjas festőművész. A művészeti szakma világáról és a különleges alkotói attitűdjéről is beszélgettünk.
Három fenyőfa áll az udvaron, arról felismerik, hogy jó helyen járnak – mondja Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató, amikor felhívom, hogy a korábban megbeszéltek szerint elindultunk hozzá Hosszúheténybe.
Ne csodálkozzon, ha bolondnak hiszik, amikor leírja, hogy velem sétált ma Szekszárdon – mondja, és kacag. Halott íróval csevegni valóban őrültség, még akkor is, ha ez egy különleges alkalom, mert az illető száz éve született. Kezét csókolom: Mészöly Miklós vagyok – mutatkozik be. Magával tarthatok, hogy ezen a szeles tavaszi napon összerakjuk életem mozaikjait? Vezessen!
Egy diktatúra mindig abszurd – jegyzi meg nevetve Visky András költő, drámaíró, egyetemi tanár, teoretikus, amikor a gyerekkoráról beszélgetünk. Édesapját, Visky Ferenc református lelkészt az 1956 utáni ideológiai tisztogatás jegyében letartóztatták, és 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélte a román kommunista vezetés. Egy év múlva feleségét, Visky Júliát és hét gyermeküket kényszermunkatáborba internálták. Visky András, a hetedik gyermek csak kétéves volt, amikor veszélyes agitátornak nyilvánították. Egy minden borzalmával együtt is gyönyörű gondviselés-történet szereplőjével beszélgethettem.