Bonczidai Éva

„Igazából mihez értek? A futballhoz”

Király Gábor: Te kit választanál kollégádnak – a jó szakembert vagy a jó embert?

Király Gábor, Magyarország 108-szoros válogatott kapusa, 882 hivatalos mérkőzéssel a háta mögött 2019-ben, 43 évesen fejezte be a profi labdarúgó karrierjét. Tapasztalatait első és másodosztályban itthon, Németországban és Angliában szerezte. Játszott a Bajnokok Ligájában, első magyar kapusként védett a Premier Ligában. 2016-ban negyven év és hetvennégy nappal ő volt az Eb történetének eddigi legidősebb játékosa, neki ítélték az Eb legszebb védését, majd a sportújságírók szavazati alapján ő kapta a legjobb labdarúgónak járó elismerést, és a magyar labdarúgó-válogatott lett a 2016-év csapata. Akkor a fél ország szürke melegítőnadrágban szurkolt, büszkén viselték a magyar kapus által népszerűvé tett ruhadarabot. Király Gábor a teljesítménye és a szerethető karaktere miatt is az egyik legnépszerűbb hazai játékos lett. Mi történik egy labdarúgóval a visszavonulás után? Király Gábor életében a sikertörténet folytatódik. Meglátogattuk őt szülővárosában, Szombathelyen, ahol ma már egy különleges sportlétesítmény viseli a nevét, képviseli azt a tudást és profizmust, amelyet hazahozott, hogy másokkal is megoszthasson.

 

– Mikor kezdted el megtervezni a profilabdarúgó-karriered utáni életet?

– Huszonöt-huszonhat évesen gondolkoztam ezen először. Akkoriban beszélgettünk a csapattársaimmal – a válogatottban és a klubcsapataimban is –, hogy a futball után ki mit fog csinálni. Többen tervezték, hogy éttermet vagy kávézót nyitnak. Feltettem magamnak a kérdést, hogy én igazából mihez értek? A futballhoz. Sportszakmailag is, de átlátom azt is, ami a focit körülveszi: a pályamunkások, irodai dolgozók, könyvelők feladatait, tehát az egész rendszert. Arra jutottam, hogy szeretnék egy saját futballpályát. Ha másra nem, arra jó lesz, hogy ha akarok majd futni vagy focizni, akkor lesz, ahol megtehetem. Tehát ebből a gondolatból indult az egész. Ahol most vagyunk, ez Újperint városrész, amely az 1700-as évek végén fejlődött ki. Hét család alapította ezt a kis falurészt, ahova a mi családunk gyökerei is visszanyúlnak, azaz már több mint háromszáz éve kapcsolódik ide a család története. A centerpálya helyén volt egy nagy rét, ezt a falubeliek mindig lekaszálták, és édesapámék kisgyermekként itt focizgattak öt-hat évesen, ezért érzelmileg is kötődöm ehhez a helyhez. Apu nagyon örült annak idején, amikor megvásároltuk a területet. Először csak egy pici kis létesítmény volt öltözőkkel, büfével, tekepályával. Aztán minden évben fejlődtünk: a pályák öntözőrendszert és világítást kaptak, buszforduló lett a létesítménynél, bővültek a területek is, folyamatosan hoztuk létre a salakos teniszpályákat, focipályákat, aztán amikor látták, hogy egy sportoló a saját vagyonát visszaforgatja a hazai sportba, akkor úgy ítélték meg, hogy ez állami támogatásra is érdemes, mi pedig ugyanúgy vittük tovább az egészet, vigyázunk minden egyes tégladarabra, mint ahogy korábban is. Ez a tulajdonosi szemlélet az, ami előrevisz minket, hiszen a mai napig mindezt gazdaságilag próbáljuk fenntartani. Ma már van egy rehabilitációs egységünk nyolc orvossal, üzemelnek a konferenciatermek és egy hotel is a létesítményben. Tizennyolc évet töltöttünk külföldön a családdal: Németországban (Berlinben, Münchenben, Leverkusenben) és Angliában (Londonban és Manchesterben). Azt terveztük, hogy az ottani élettapasztalatokat – nemcsak a sport terén, hanem szocializációban is – hazahozzuk, és megpróbáljuk megvalósítani mindazt, amit át lehet ide is ültetni. Ez volt a vízióm.

– Nagyon sok profi játékos élete kisiklik a visszavonulás után, mert nem tudja újra felépíteni azt az életet, amelyben önazonos marad, itt viszont egy teljesen koherens történetet látunk egy márkanévvel, amelyet profi labdarúgóként építettél fel. Esetedben nem egy párhuzamos történet bontakozott ki, hanem tényleg folytatásként értelmezhető, mind a kapusiskola, mind az egyesület és a sportlétesítmény érdemi tudáson alapul.

– Ehhez az kellett, hogy sokáig párhuzamosan működjön mindkét történet. Berlinből például napi két edzés mellett igyekeztem irányítani az építkezést. Volt olyan, hogy hétvégén hazajöttem úgy, hogy nem tudtak az érkezésemről, tehát ellenőriztem is a munkát, de mellette napi két edzésem volt. Tizenhat évig futott párhuzamosan az itthoni építkezés és külföldön a sport. Idővel sikerült úgy szervezni az életet, hogy heti négy napot tudtam a sportlétesítménnyel foglalkozni. Amikor 43 évesen befejeztem a focit, az életem annyiban változott, hogy másnap úgy ültem be itt, az irodában a székbe, hogy nem kellett az órámat néznem, hogy mikor kell edzésre mennem. Előtte is ugyanolyan intenzíven foglalkoztam a dolgokkal a létesítményben, ezért a profi karrierem után nem volt olyan időszak, amit úgy éltem volna meg, hogy ebbe bele kell rázódni, mert eleve benne voltam.

– Számodra sosem volt kérdés, hogy visszajössz?

– Nem volt bennem kérdőjel, hiszen tudtam, honnan indultam és hova akarok hazajönni. Bár mindenhol otthonosan mozogtam, de hazám egy van, és az itt van Szombathelyen, Magyarországon. Amikor öt éve befejeztem a pályafutásomat, kaptam több felkérést itthon is, külföldön is, lehettem volna sportigazgató Münchenben, de hívtak a Herthához is. Gondolkodóba estem, de akkor azt mondja apu: Fiam, tizenhat éven keresztül építetted ezt a létesítményt, utaztál ide-oda, most végre mindennap itt lehetnél. Miért nem ezt csinálod? És tényleg – miért dolgoznék másnak, mikor pénzt, energiát, időt, mindent belefektettünk tizenhat éven keresztül ebbe? Neki evidens volt, mi a jó döntés, de nekem abban a pillanatban nem. Ő egy-egy ilyen pontos kérdéssel mindig magamhoz térített. Apuval nagyon jóban voltunk, idősebb korban ez baráti kapcsolattá is alakult. Nagyon örülök neki, hogy öt évet tudtunk úgy élni itthon, hogy sokat lehettünk együtt, például végre volt lehetőségünk elmenni kávézni. Az első alkalom szenzációs volt. Apu mindig otthon kávézott, megkeverte, megitta, kész. Egyik vasárnap reggel elmentünk egy szombathelyi kávézóba, 9 órakor nyitott a hely, sehol senki, kiültünk a teraszra – életünkben először voltunk együtt kávézóban. Apu kért egy eszpresszót, én egy kapucsínót, a hölgy kihozta, apu megfogta a kávét, lehúzta, és mondta, hogy már mehetünk. 9 óra 3 perc volt. Mondom, apu, vasárnap van, gyönyörű napsütés, maradjunk még. Nagyjából 15 percet tudtunk ott lenni. Aztán később volt, hogy akár másfél órát is „kávéztunk” együtt, ráérzett, mi lenne ennek a lényege. Nagyon sok olyan pillanat volt, amikor tanultunk egymástól. A döntésekben sokszor nagyon hiányzik. Vannak olyan döntések, amiket csak vele szoktam megbeszélni, és próbálom összerakni, hogy ő mit javasolna. 

– A családodnak is természetes volt a hazaköltözés? 

– Igen, a feleségemmel tizenhat éves korunk óta vagyunk együtt, itt jártunk Szombathelyen iskolába, dísznövénykertésznek tanultunk mindketten. Együtt nőttünk fel, együtt kerültünk külföldre, együtt neveltük a gyerekeinket, a családunk viszont itthon volt. És sok barátunk is. Szombathely egy különleges város itt, a nyugati határrészen, ahol nyugalom van. A gyermekeink már felnőttek, 23 éves a lányunk, húszéves a fiunk, mindketten külföldön születtek, ott szocializálódtak, de nekik is itt van a hazájuk, mert látják a biztonságot.

– Ők kisgyerekként is jól bírták a költözéseket?

– Soha nem kérték számon, hogy miért költözünk megint. Egyszer volt egy pillanat, amikor a kislányom már nagyobb volt, és Londonból kellett Manchesterbe költöznünk. Akkor elkezdett sírni, hogy itt kell hagynia a barátnőit. Első nap, amikor bekerült az új iskolába, hazajött, megkérdeztem, hány embert ismertél meg. Hét gyereknek a nevét fel tudta sorolni. Kikkel játszottál? Három gyerekkel már játszott. Mondom, nem voltál egy egész napot az iskolában, és már hét embernek tudod a nevét, és hárommal játszottál. Ettől megnyugodott, hogy mindig van tovább. A gyerekek látták azt, hogy mi miért történik. Mindig elmagyaráztuk nekik. Ilyen szempontból felnőttként kezeltük őket, és önállóságra neveltük, de persze hagytuk őket gyereknek is lenni. Anyanyelvi szinten beszélnek angolul, németül, magyarul, mellette franciát tanultak, meg spanyolt. Nem elveszettek, hanem nyugodtak, céltudatosak – nem féltem őket. Amikor látok egy egészséges öt-hat éves gyereket még babakocsiban ülni és cumival, mindig eszembe jut, hogy amúgy mire volna képes, ha engednék önállósodni. Mindig nagyon figyeltem arra, hogy minden szabad percemet a családommal töltsem, legyek jelen a gyerekkorukban – ez sportolóként nem mindig könnyű megvalósítani, és sok családban teljesen a nőkre hárul a nevelés. Én viszont úgy voltam vele, hogy nem akarok utólag azon bánkódni, mi mindenre nem volt időnk és alkalmunk, nem akarok döbbenten állni, hogy észre sem vettem, de közben felnőttek a gyerekeim. Ezért tudok örülni most az önállóságuknak, és nincs hiányérzetem, ha az életünkre gondolok. A fiam tegnap este érkezett haza Kazincbarcikáról, ahol az első profi szezonja volt, itthon tölt néhány hetet. A lányom sportpszichológusként diplomázott Bécsben, a Hertha BSC-nél volt most gyakorlaton, és hazajött, mondta, itt, Szombathelyen az egyik kórházban fog dolgozni. Ezzel a döntésével nagyon meglepett, és örülök neki. De a feleségemmel nem pánikolunk, hogy felnőttek a gyerekek és megint ketten vagyunk, mert ebben is van kihívás.

Fotó: Éberling András