Leczo Bence

„Ha így adatott meg, akkor így volt jól”

Ádám M. Margit szerzetesnővér: „Emberek vagyunk, éljük a hétköznapi, küzdelmes emberi életet”

2014-ben lépett be a közösségbe, előtte neurológusként dolgozott. 2015-ben öltözött habitusba és fátyolba, novícia lett. Csíkban nőtt fel, családjából senki nem hitte volna, hogy erre a pályára lép. Mégis, 2022-ben letette az örökfogalmat, 2020 óta a szécsényi Ferences Szegénygondozó Nővérek rendházában él és a Ferences Betánia Idősek Otthona és Testvéri Közösségében teljesít szolgálatot, ahol harminc lakó gondját viselik a nővérek és az ápolók, a várólista pedig döbbenetesen hosszú, több mint kétszázötven nevet tartalmaz. Könnyűségekről és nehézségekről, elmúlásról és örökkévalóról, áldozatról és jutalomról beszélgettünk Ádám M. Margit nővérrel. 

Az ember sokféleképpen képzeli, hogyan lesz valakiből apáca. Vallásos családban nőtt fel? 

Inkább úgy mondanám, hogy vallásos környezetben nőttem fel. Erdélyi vagyok, Csíkbánkfalván és Csíkkozmáson nevelkedtem. Az édesanyám felőli nagyszüleim voltak vallásosak, tőlük tanultam imádkozni, de a szüleim nem voltak gyakorló hívők. Édesapám ateistának tartotta magát, édesanyám pedig hagyományos vallásosságban nőtt fel, de a házasságán belüli problémák következtében csalódott Istenben. Mondjuk úgy, hogy hitehagyott lett. Az istenképének megfelelően úgy élte meg, hogy az Úristen őt bünteti, ezért elutasította, de a húgomat és engem is járatott hittanra. Mindent megtett, amit egy ilyen kis faluban szokás. 

Hogyan viszonyult az édesanyja ahhoz, hogy végül ezt a hivatás választotta? 

Nagyon nehezen élte meg. Amikor elmondtam neki a döntésemet, teljesen összetört. Olyan volt, mint amikor kalapáccsal ráütnek egy üvegpalackra: apró darabokra hullott. Az első évek neki és nekem is nagyon nehezek voltak. Így, hogy tizedik éve vagyok a közösségben, lassan elfogadja a döntésemet, de megérteni nem tudja.  

A székely családokban mennyire jellemző, hogy a lányok apácának álljanak? Klasszikus történet? 

Szerintem nem, még nem találkoztam hasonlóval. Az előfordul, hogy valaki papnak megy. De akkoriban erre nem annyira figyeltem, nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz a jövőm. Zajlott az életem, az út kanyargott jobbra-balra, Magyarországra kerülve is eltelt pár év, és már Esztergomban laktam, amikor részt vettem egy Szentlélek szemináriumon. Akkor találkoztam M. Klarissza nővérrel, és elkezdtem járni az esztergomi rendházba egy civilekből álló közösségbe minden kedden, megismerkedtem apácákkal, szép nevén szerzetesnővérekkel. Másfél éve jártam már a „Lelkes” közösségbe, amikor felmerült bennem, hogy szerzetességre hívhat az Isten. De nem voltam biztos, hogy saját gondolat vagy Istentől érkező hívás. Hosszú ideig tartott tisztázni a kérdést, nehezen jutottam el a végleges döntésig. Már nem voltam túl fiatal, az életem nagyjából kialakult, Esztergomban dolgoztam a kórházban, voltak jó baráti, illetve közösségi kapcsolataim, lakásom, autóm. Minden adott volt. És akkor jött egy kétéves, hivatástisztázó időszak, bár eredetileg egy évnek szántam. Csendes napok, elvonulás, lelkigyakorlatok, és igyekeztem eldönteni, hogy akkor merre menjek. Hallottam egy atyától, hogy a döntés kegyelmét kell kérni az Úristentől, így leültem és imádkoztam. Végül pedig az Úristen kegyelméből megszületett a döntés. 

Szerzetesnővér. Tehát az apáca pongyola kifejezés? 

Nekem sosem volt bajom vele, úgy éltem le az egész életemet, hogy vannak apácák és kész. De a közösségemen belül a nővértársaim részéről azt tapasztalom, mintha az apácának pejoratív értelme lenne, nem lenne egy szép kifejezés. 

2001-ben diplomázott Marosvásárhelyen orvosként. Mindig az mozgatta, hogy másokon segítsen? 

A közvetlen családomban senki nem volt orvos, és nem is tudom honnan jött az indíttatás, hiszen ez egy magasabb végzettség. Sok év távlatából látom, hogy igen, segíteni szerettem volna az embereknek. De nem ennyire tudatosan, csak valahol belül motoszkált bennem, hogy orvosként segíthetek, ezért érdemes megpróbálnom. 

Miért a neurológiát választotta? 

Azt sem tudatosan. Amikor Marosvásárhelyen elvégeztem az egyetemet, gyerekgyógyászatot akartam választani, mert szeretem a gyerekeket. A diploma után egy évvel szerettem volna megcsinálni a rezidensvizsgát, de csak Bukarestben lehetett, évente egyszer és csak románul – utóbbi nagy nehezítés volt, hiszen az egyetemen magyarul tanultunk. Nem sikerült. Úgy döntöttem, hogy néhány hónapra Magyarországra jövök, aztán visszamegyek a következő vizsgaalkalomkor. Itt ragadtam. Pár évig dolgoztam, gyerekekre vigyáztam Budapesten, amikor Esztergomba költöztem honosítottam a diplomámat, majd az esztergomi kórházban kezdtem dolgozni. A gyerekgyógyászat megszűnt, a pszichiátriára szerettek volna felvenni, de később kiderült, hogy csak a neurológián van üres hely hivatalosan, úgyhogy ott kaptam állást osztályos orvosként. Két-három évet dolgoztam így, aztán elkezdtem a szakosodást. Ezzel párhuzamosan jártam templomba, kerestem Istent, a közösséget és a helyemet.  

Ott volt a kezében egy, a világ bármelyik országában felhasználható diploma, a végzettségének megfelelő helyen dolgozott, kialakult az egzisztenciája. Milyen az az érzés, ami azt mondja, hogy többre van szüksége? 

Mindig munkált bennem a bizonytalanság, kerestem a helyem, és orvosként is próbáltam segíteni az embereken. Nehezen éltem meg, hogy csak a betegek betegségét nézzük, az embert pedig kevésbé. Hogy ő most lelkileg is szenved, le van törve. Próbáltam emberként kezelni a betegeket, de kevés idő jutott rájuk. Nagyon sok volt az adminisztráció. Igyekeztem minél több időt velük tölteni, ennek az lett a következménye, hogy nagyon sokat voltam a kórházban. Azt is nehezen éltem meg, hogy nincs az a személyesség, amire vágyom, és bárhogy is próbálkozom, nem tudom kialakítani. 

Sokszor tettem olyat, ami nem tetszett a kollégáknak: megitattam egy beteget, vagy tisztába tettem. Nehezen találtam meg az utamat az első években. Aztán megszokták, hogy ilyen vagyok, hogy igyekszem törődni mindenkivel. Elfogadták, végig éreztem a feszültséget.  

A Ferences Szegénygondozó Nővérek Szerzetesrendjében szolgál Szécsényben. Miben különbözik az itt végzett munka attól, amit a kórházban szeretett volna csinálni? 

Itt nem orvosként, hanem szerzetesnővérként, sokszor ápolónőként vagy gondozónőként veszek részt a szolgálatokban. Sokkal inkább a lelki oldalról próbáljuk megközelíteni a gondozottakat, vagy nagyobb hangsúlyt fektetni rá. Lehet fekvőbeteg, tolókocsiban lévő ember vagy teljesen egészségesnek kinéző is, az a lényeges, hogy lelkileg mire van szüksége. Nagyon fontos számomra, hogy meg tudjam hallgatni az embert, hogy azt tudjam adni, amire igazán szüksége van, és persze fizikailag is megpróbáljak segíteni. Most sem jut annyi idő, amennyit szeretnék velük tölteni. 

Fotó: Kurucz Árpád