Leczo Bence

El kell mesélni, mi történt Csernobilban

„Semmi mozgás nem volt, csak síri csend, nagy és állandó hőség”

Kárpátaljai, técsői orvosként egy hónapot töltött a Csernobilt övező kettes zónában zajló építkezéseken, túlélőként pedig könyvet is írt az esetről A kígyó önmagába mar címmel. Mi köze a kommunizmusnak az emberiség legnagyobb ipari katasztrófájához? Hogyan lehet egészségesen kijönni onnan? És miben találja meg élete hivatását a gyógyítás mellett az ember, aki járt Csernobilban? Erről beszélgettünk Szöllősy Tibor immár nyírmadai nyugdíjas orvossal.

Hogyan kerül egy kárpátaljai magyar orvos Csernobilba?

1986. április utolsó napján behívott az igazgató főorvosom és megkérdezte, mit tudok a Csernobilban történtekről. Azonnal kiderült, hogy tudatlanok és tájékozatlanok vagyunk, ezért előszedtünk egy térképet, megnéztük, hol van Csernobil, és összeraktuk a képet, hogy van ott egy ipari központ, egy atomerőmű, ott történt valami, mert közben a nyugati rádió informált bennünket. Annyit tudtunk, hogy a főnökök döntöttek arról, mennünk kell segíteni a helyieknek, de hogy miben, hogyan, mikor, azt nem mondták meg. A balesetet követően 36 órával döbbentek rá a központban, hogy a lakosságot ki kell telepíteni. Kutyafuttában ezer autóbuszt vezényeltek Pripjatyba, ahol az erőmű alkalmazottai laktak, és két óra alatt kitelepítették az úgynevezett egyes zónát, vagyis az abszolút veszélyeztetett harminc kilométeres körzetet – Pripjatyot és száznyolcvan falut. Azt mondták az embereknek, hogy csak három napra utaztatják el őket, amíg az ezért felelősök rendet teremtenek, de a három napból mérhetetlenül hosszú idő lett, soha nem telepítettek vissza senkit. Más kérdés, hogy nagyon sokan visszajöttek, és sokakat befogadtak az úgy nevezett második zónában rokonok, ismerősök, együttérzők. Ez az egyes zónát övező, feltételesen szennyezett terület. Az első napok támogatással, együttérzéssel teltek, de ahogy múlt az idő, az emberek elégedetlenkedtek összetűzésekig, sőt tettlegességig is elfajult a helyzet. A kitelepítettek légüres térben leledzettek, lakhelyükre visszatérni nem lehetett az egyes zónába, az óra ketyegett, a gyerekeknek iskolába kellett járniuk, meg hát élni is kell valahol. Akkor döntött úgy a kommunista párt Központi Bizottsága, vagyis a szakértők, hogy a kettes zónában lakóházakat építenek és oda költöztetik be az ideiglenesen hajlék nélkül maradtakat. Az építkezéseket a kettes zóna felszeletelésével tervezték: minden ukrajnai terület kapott egy ilyen részt, ahol lakóépületeket kellett építenie. Mi azok között voltunk, akik Kárpátalján megkapták az ukázt, „teljes fegyverzetben” kellett elutaznunk a kijelölt területre, és ott dolgozni. Biztosítanunk kellett az ott lakók, a betelepültek és a munkások egészségügyi ellátását. Többszöri változtatást követően végül úgy határoztak, ideggyógyászt és elmegyógyászt küldenek a területre, enyhítendő a kialakult, nem kívánatos hangulatot.

Miért éppen önre esett a választás?

Osztályvezető és járási főorvos voltam, ezért megkérdezte tőlem a felettesem, hogy kit küldök a munkatársaim közül. Gondolkodtam: őt nem küldhetem, mert idős, neki hamarosan gyereke lesz, őt meg sajnálnám, mert túl fiatal, az meg már-már nyugdíjas. Lassan a tizenkét fős csapatból csak én maradtam. Az is befolyásolta a döntésemet, hogy ha bárkit is küldök, rám ragasztják, hogy visszaéltem a helyzetemmel, másra hárítottam a feladat elvégzését. Végül döntöttem: megyek én, egy hetet egy lábon is ki lehet bírni. Felmerültek olyan lényeges kérdések, hogy mit kell tennem ott, mit vigyek magammal. A főorvosom ajánlotta, hívjuk fel az ungvári egészségügyi főosztály vezetőjét, a legilletékesebb szakértőt, és kérdezzük meg tőle. Felhívtuk, mire visszakérdezett, hogy mióta vagyok főorvos, és egyáltalán szeretnék-e még az lenni. Ha igen, akkor gondolkozzak, majd letetette a kagylót. Ebből tanulva elindultam az osztályokra, és a kollégákat kérdezgettem, ők mit vinnének magukkal. Egyöntetű volt a vélemény: antibiotikumokat, fájdalomcsillapítókat, vérnyomáscsökkentőket, nyugtatókat, ásványvizet és vodkát, mert az utóbbi panacea a Szovjetunióban, mindent gyógyít. A kijelölt nap hajnalán katonai jellegű páncélozott mentőkocsival, asszisztens társaságában, egy UAZ-ban indultunk útnak, amit megpakoltunk ásványvízzel, gyógyszerrel és egy kevés vodkával. Munkácsnál sorakozott fel a megyei csapat, elöl a pártvezetők limuzinja, mert fej nélkül nem indulhatunk el, utánuk a rendőrség, építészek, mérnökök, élelmiszeresek autói, végül pedig a medicina, majd utánunk a rendőrök, nehogy meggondoljuk magunkat. A Kárpátokban éjszakáztunk, ott terjedt el a híre, hogy Csernobilban valami felrobbant, amit nem szabad belélegezni, de ha mégis, arra nem vodkát, hanem bort kell inni. Megkezdődött a seftelés, és mondanom sem kell, nagyon felment a bor ára.

Másnap kora reggel folytattuk utunkat, rátértünk az úgynevezett olimpiai útra, amit még az 1980-as olimpiára építettek a szovjetek, de valami miatt nem vették használatba, tehát nem volt rajta forgalom. Körülbelül ezer kilométer legyűrését megfejelve sorompók során engedtek át bennünket védőruhás alakok, minden ötszáz méteren hatalmas lajtkocsik álltak, azokból kikandikáló slagokból barna folyadékkal mosták az úttestet és a kocsinkat nagyon alaposan. Az utak mentén pedig táblák figyelmeztettek: az erdőbe lépni életveszélyes, gyümölcseit fogyasztani életveszélyes, leülni, lefeküdni a földre tilos és életveszélyes. Végül mezei utakon elértünk a számunkra kijelölt faluba, Borovkába, ahol egy félkész iskolaépületben szállásoltak el bennünket, ott fogadott minket a tanácselnök, a párttitkár meg a téesz elnöke. Nagyon kedvesek voltak, elmondták, hogy örülnek nekünk, de ne kérjünk semmit, mert nekik semmijük sincs. Először azt hittük, hogy jókedvükből adomáznak, de később kiderült, hogy az igazat mondták, egy törlőrongyot sem tudtak volna adni. Az iskolában a félkész vécét foglaltam el rendelő gyanánt: csupasz falak, amelyekből huzalok csüngtek, vaságy, asztal, egy gyorsfőző és a magunkkal hozott stelázsi lett a berendezés. Ha romantikusan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy az időutazásunk fináléjaként a 20. századból a 18.-ba csöppentünk.

Fotó: Éberling András