Döme Barbara

Ekler Luca sztrókról, újrakezdésről és a parasportról

„Csak szerettem volna újra olyan lenni, mint a többi gyerek”

Esőcseppek kapaszkodnak össze az ősszel. Lépéseim tompa koppanások a létezésen – fiatalok mindenhol a campuson. Az a szó kerekedik felül a gondolataimban, amelyikért ma ide jöttem: erő. Látom a lányban, aki kerekesszékkel gurul ki a főbejáraton, párolog a zajból, a pingponglabdák pattogásából, az időből. Ekler Luca paralimpiai bajnokhoz sietek, hogy beszélgessünk arról, miből merített erőt azután, hogy tizenegy évesen sztrókot kapott és lebénult.

 

A Testnevelési Egyetem nem az a hely, ahol naponta megfordulok, pedig a férjem sportoló, egészen pontosan paralimpikon, így hát nem ismeretlen számomra a parasport egészen speciális világa. Speciális, írom, s mindjárt azt is kifejtem, pontosan mire gondolok. 

A parasportolók közössége egészen más, mint egyéb társaságok, amit azért állítok ilyen meggyőződéssel, mert újságírói munkám során az elmúlt harminc esztendőben rengeteg helyen megfordultam már, bőven van tapasztalatom. Parasportolókkal lenni nem csupán azt jelenti, hogy sportolók közé keveredtél, hanem azt is, hogy új barátokra, szövetségesekre, új családra tettél szert. Olyan családra, ahol elfogadnak úgy, ahogy vagy, ahol biztatnak, támogatnak, akkor is, ha fogyatékkal élsz, s akkor is, ha nem. Ebből a közösségből az ember erőt merít a legnehezebb időszakokban is. Ezt egyébként a férjem is megerősítette, aki egy baleset utáni súlyos sérülés után került a parasport, egészen pontosan a kerekesszékes vívás közelébe. S bár már életkora miatt nem vív aktívan, volt sporttársaival ma is baráti kapcsolatot ápol, mint ahogyan én is, hiszen családtag révén engem szintén befogadtak. Amellett, hogy számos éremceremónián énekeltük együtt a Himnuszt, több parasportoló esküvőjén örültünk együtt, vagy éppen számos baba születésének drukkolhattunk ebben a fantasztikus társaságban. A gyerekek lassan mind felnőttek, de a barátságunk mindenkivel töretlen, s ezért hálás vagyok a Jóistennek. 

 

A kerekesszékes lány a Testnevelési Egyetemen

 

Óriási a nyüzsgés a Testnevelési Egyetem főépületében. A tanév csak most kezdődött, vannak, akik előadásra sietnek, mások pingpongoznak vagy éppen kávéznak, beszélgetnek. Egy kerekesszékes lány gurul ki a mosdóból, gyorsan odalépek hozzá, amikor látom, hogy elejtette a könyveit. Miután az olvasnivalót felszedem a padlóról, megköszöni, és már haladna is tovább, ha meg nem szólítanám. Amikor elmondom, hogy ki vagyok és miért jöttem a campusra, kedvesen azt mondja, szívesen beszélget velem, de a nevét ne írjam le a cikkben. Megígérem, s természetesen be is tartom. Elmeséli, szeretne a Testnevelési Egyetemen tanulni, s hogy nagyon örül, amiért a mozgássérültek is lehetőséget kapnak ezen a helyen. Ekler Luca említésére felcsillan a szeme, tudja, hogy a paralimpikon az egyetemen dolgozik. Ugyanakkor itt még nem találkozott vele, de máshol már volt szerencséje részt venni előadásán, ami, állítása szerint, meglehetősen inspiráló volt. 

– Akkor épp egy nehéz időszakomat éltem – meséli a kerekesszékes lány. – A barátnőm vitt el Luca előadására. Úgy emlékszem, akkor lett paralimpiai bajnok. Olyan dolgokról mesélt, ami egészen feltöltött, ekkor határoztam el, hogy a Testnevelési Egyetemen szeretnék tanulni. Azt hiszem, Luca erőt ad minden fogyatékkal élő embernek, a példája ugyanis azt bizonyítja, hogy mi is élhetünk teljes életet.

Mielőtt elbúcsúzunk, a lány azt mondja, szorítsak neki, mert jövőre megpróbál bejutni az egyetemre. Mint kiderült, most csak egy barátját kísérte el, aki szintén itt tanul. 

Az egyetem K2-es épületében található az atlétika tanszék, Ekler Luca itt adjunktus, ami huszonnégy évesen igencsak szép eredmény. Nemcsak oktat, szervez is. Az épületben bárkit megkérdezhetek, mindenki ismeri a paralimpiai bajnok atlétát, szívesen útba is igazítanak, amikor arról érdeklődöm, merre van az irodája. Mosolygós, elegáns fiatal hölgy fogad, ő Ekler Luca. Ilyen minőségben még soha nem láttam, leginkább futás vagy éppen távolugrás közben figyelhettem a televízió képernyőjén keresztül. Leülünk egymással szemben, s mintha régi ismerősök lennénk, azonnal beszélgetni kezdünk. Elmesélem neki, hogy Dani Gyöngyi kerekesszékes vívótól kaptam meg a telefonszámát, aki régi jó barátom, s akiről magazinunk Szerelem lapszámában már olvashattak. Ecsetelem, hogy mennyire szeretem ezt a társaságot és milyen más ez a csapat, mint a többi, mire azt válaszolja, nagyon jó, hogy ezt szóba hoztam, erről szívesen beszél, hiszen saját bőrén is tapasztalja.

Fotó: Kurucz Árpád