Döme Barbara

Centauri, a varázskalap és a csíz

Így lestük meg a rejtőzködő írót

Az ablakon keresztül nézem, ahogy az ujjai a klaviatúrán játszanak. Igazi művész, sóhajtok, aztán meg az jut eszembe, hogy én magamban mindig „madáremberként” gondolok rá, s bár nevezhetem így vagy úgy, ő mégiscsak egy író. Én meg egy csíz vagyok, aki rendszeresen az ablakpárkányról leselkedik. De el ne áruljátok senkinek!

Csodáltátok már éjszaka a csillagokat? Nekem ez a kedvenc elfoglaltságom, az égboltnak ezen csodái engem is rabul ejtettek. Milliónyi szétfröccsentett aranymákszem a fekete végtelenben. Fióka koromban egyszer megpróbáltam felrepülni, hogy elkapjak egy csillagot. Egy törött szárnnyal és a szomszéd fészek lakóinak hangos röhögésével ért véget a próbálkozásom. Azóta is azon töröm a fejem, hogyan lehetne megszerezni legalább egyet a csillagok közül. Ha elkapnám valamelyiket, becsomagolnám finom selyempapírba és zsebre tenném. Csak akkor venném elő, amikor szomorú vagyok. Bekucorodnék egy odúba és óvatosan kicsomagolnám a selyempapírt. A csillagom beragyogná az egész világot, nem lenne több betegség, se háború. Már azt is kitaláltam, hogyan jutok majd fel a csillagokig. Készítek egy hosszú létrát. Amikor megvan, odatámasztom a Holdhoz, és szépen felsétálok rajta ahhoz a csillaghoz, amelyik hív.

A csillagok

Most talán csodálkoztok, miért beszélek ennyit a csillagokról, miközben kedvenc írómat lesem az ablakon át. Semmi nem véletlen, ugye, tudjátok? Nos, úgy jönnek képbe a csillagok, hogy történetem főszereplőjét Centaurinak hívják. Az Alfa Centauri csillagrendszer a Kentaur csillagkép hármascsillaga, látszólagos fényessége felülmúlja a csillagkép csillagainak összfényességét. Én is olvasok Wikipédiát, most min csodálkoztok? Szóval az én íróm innen vette a nevét, amit sokan helytelenül Kentaurinak mondanak, de mivel most én is figyelmeztetek mindenkit, ezután ezt senki nem hibázza majd el.

Ez a Centauri csuda egy alak. Van egy varázskalapja. Egészen olyan, mint a mesékben, csak fordítva működik. Elmagyarázom, mire gondolok. A mesékben a főhős kalapja arra képes, hogy eltüntesse a gazdáját, ha a kobakjára kerül. Így menekül meg a jó a gonosz elől, így tudja kilesni a titkokat, amelyekkel aztán később legyőzi a zsiványokat meg az óriásokat. Centauri kalapja ellenben akkor teszi láthatatlanná őt, amikor azt leveszi a fejéről. Vagyis, ha a jellegzetes, nagy karimájú kalapját felveszi, néha még az utcán is felismerik, ám ha anélkül sétál, senki nem tudja, hogy ő az a híres író.

Egy verébtől tudom, hogy Centauri szándékosan rejtőzködik. Vagyis nem akarja, hogy az újságokban, a televízióban vagy az interneten megjelenjen az arca. Így aztán a legtöbben még sosem látták őt, bár ezrek rajonganak a könyveiért. Érdekes ember, mondhatnám különc, s ezt csak azért merem így kijelenteni, mert tudom, nem haragszik meg érte.

Egy pillanatra abbahagyja az írást, felnéz. Mosolyog, észrevett. Biccent, aztán feláll és egy rövid időre eltűnik. Amikor újra előkerül, magokkal teli kis tálka van a kezében. Az ablakhoz lép, kinyitja. Szia, mondja, hát ismét itt vagy? Hoztam neked ennivalót. Leteszi elém az eledelt, aztán újra leül és dolgozni kezd. Rendes ember, azt meg kell hagyni, törődik a természettel, a vadon élő állatokkal is. Azt nem mondhatom el, pontosan hol él, de annyit elárulok, hogy a Dunántúlon van egy csodálatos birtoka, amit évek óta úgy alakít, hogy rezervátum legyen belőle. Nem csoda, ha az őzektől a rókákig, a legkülönfélébb madarakig mindenki vendégségbe jár hozzá.

A kézirat

Vendégségről jut eszembe, néhány napja Cen’ találkozott valakivel. Eleinte nem értettem, mi történik, de aztán rájöttem, a nő újságíró. Bár Centauri rejtőzködő ember, de attól sosem zárkózott el, hogy beszélgessen, sőt az is előfordult már vele, hogy az olvasói előtt is megjelent, de az arcát ilyenkor sem lehetett fotózni és nyilvánosságra hozni. Szóval, néhány napja a mi írónk összeszedte magát és a fővárosba utazott. Volt nála egy nagyon vastag papírköteg is, amiről később megtudtam, hogy az új könyvének kézirata. Bár én kilestem a címét, sajnos nem árulhatom el, várnotok kell, amíg a boltokba kerül. A kötet, ami a tervek szerint idén ősszel jelenik meg, több mint nyolcszáz oldal, kétmillió karakter. Csak hogy el tudjátok képzelni, milyen vastag lesz, elárulom, egy átlagos regény ennek a kötetnek körülbelül a negyede, vagy inkább az ötöde. Jó sok kép lesz benne madarakról. Ahogy Centauri fogalmazott a legújabb munkájával kapcsolatban: természettudományos ismeretterjesztő képeskönyvet alkotott. Ráadásul a fotók többségét is ő készítette. Nem hiába mondom, csuda egy fazon. Abban reménykedem, hogy én is benne leszek ebben az irgalmatlanul nagy és impozáns kötetben. Ha igen, lesz majd mivel dicsekednem a szomszédoknak. Mindet kitöri majd a nyavalya az irigységtől, hogy rólam egy könyvben írnak.

Visszatérve Cen’ budapesti útjához – miután leadta a könyvét a kiadójának, találkozott egy újságíróval. Fogalma sem volt róla, hogy én mindvégig követtem, aztán pedig kihallgattam a beszélgetésüket. Egy kávézóban találkoztak, amit egy orosz alakról, valami Zsivágóról neveztek el. Ez nem túl jó ómen, gondoltam az első pillanatban, ugyanis eszembe jutott, éppen mi folyik a szomszédunkban. De szerencsére minden félelmem eloszlott, amikor meghallottam, miről csevegnek. Tudom, hogy nem szép dolog hallgatózni, de azért elmesélek néhány olyan dolgot, amit Centauriról megtudtam.

Ember és természet

A következő kijelentéséből kiderül, hogy Cen’ mennyire fontosnak tartja az ember, az állat és a természet összhangját. Nem véletlen, hogy honlapjának alcíme: Vadon és irodalom.

„Minden problémánk oka az, hogy az ember, a Homo sapiens rosszul pozicionálja önmagát, vagyis az a pozíció, amelybe önmagunkat helyezzük, irreális. Irracionális, hogy nem egy összetett rendszer részeként képzeljük el magunkat, ahol más fajok – állatok és növények – épp olyan jelentőségteljességgel vannak jelen, mint mi, emberek. Ez súlyos hiba” – vallja Centauri.

Azt is elárulom, hogy ez az újságíró is fura alak, érdekes felvetései voltak az interjú közben. Egyebek mellett arról is faggatta az írót, lesz-e olyan, hogy mégiscsak megmutatja az arcát a nagyközönségnek, mire Cen’ elárulta, készül valami nagyon különleges dologra, de a részletekről még nem akart beszélni. Az újságíró ekkor felvetette, az lenne az igazán nagy leleplezés, ha Centauri majd csak halála után fedné fel az arcát, és mondjuk a temetésén nyitott koporsóban nézhetnék meg őt az olvasói. Az író erre mosolyogva azt mondta, ez nem is olyan rossz ötlet.

Szó szót követett, annyi mindenről beszéltek, hogy mindent el sem tudok mesélni nektek. Arra tisztán emlékszem, hogy Centauri megkérte beszélgetőtársát, mindenképpen írja le, mennyire hálás korábbi szerkesztőinek, Sárközy Bencének, Király Leventének és Turi Tímeának, akiktől sokat tanult a közös munka során. Legutóbbi regénye, a Jákob botja 2016-ban jelent meg, azóta nem állt elő új könyvvel, ezért is nagy öröm olvasóinak, hogy idén jön az új kötet, sőt egy regény is készül, ami szintén hamarosan napvilágot láthat. Bár csak egy kis csíz vagyok, én is falom a könyveket, alig várom, hogy Centauri új kötetét olvassam. Talán még arra is rá tudom venni, miközben a vadlesen megfigyeli és lencsevégre kapja az állatokat, hogy dedikálja nekem az új kötetét. Az lesz majd csak igazi csízszenzáció.

Családi háttér

A beszélgetés során Centauri édesanyjáról is beszélt, akihez igencsak sajátságos érzelmek fűzték. Bár azt továbbra sem árulja el, hol töltötte a gyerekkorát, annyit elmondott, hogy a határvidéken cseperedett fel.

„Jóanyám inkább viharfelhő volt, mint jó anya. Voltaképp menekülnöm kellett előle állandóan. Ő rendkívül ingatag, labilis és rossz állapotában bántalmazó anya lett. Okos volt és intelligens, de időnként brutális. Szerintem a megfelelési és teljesítési kényszerbe rokkant bele. Szegénysorból küzdötte fel magát rettenetes ellenszélben. Szóval így nőttem fel. A szüleim ráadásul korán meghaltak. Ilyen helyzetből egy gyereknek két útja lehet. Vagy az, hogy tönkremegy és felnőttként is problémái lesznek, vagy talál valami egérutat. Szerencsére nekem az utóbbi jutott. Minden nap hálával gondolok a madarakra, az új könyv elején meg is köszönöm nekik, hogy családot adtak a családom helyett. Az iskolából mindig a határba mentem. Naplót is vezettem, mértem a légynyomást, (?) következtetéseket vontam le, ráadásul volt egy csodás tanárom, aki szakkört tartott, tőle rengeteget tanultam a természetről. Felnőttként sokáig nem találkoztunk, aztán egyszer elhatároztam, hogy meglátogatom. Amikor megtudtam, hogy beteg és kórházban van, azt hittem, elkéstem. De szerencsére még időben értem oda, és a halála előtt nem sokkal megköszönhettem neki, amit többek között értem is tett. Ez nagyon fontos számomra.”

Amikor ezeket mondatokat hallgatom, egyre jobban kezdem megérteni a Centauri-jelenséget. Beszélgetés közben figyelem az arcát – jó lenne, ha ti is itt lennétek – látszik, őszinte, s ami engem meglep, hogy a történtek ellenére is milyen pozitív tudott maradni, ráadásul nagyon energikus. Tudtátok, hogy 33 éves koráig annyit gyalogolt, mintha másfélszer megkerülte volna a Földet? A csízek is szívósak, de szerintem én ilyen teljesítményre biztosan képtelen lennék.

Jack London

Aztán szóba kerül a nagy példakép Jack London is, akinek emlékére 2016-ban túrára indult. Ennek során az emberek olyan típusú jóságát és segítőkészségét tapasztalhatta meg, amiről korábban nem tudott. Látom, az újságíró kissé hitetlenkedve fogadja Cen’ ezen kijelentését, de aztán a hozott példák őt is meggyőzik. Az író elbeszéléséből azt is megtudom, hogy találkozott olyan, mondjuk úgy: vállalkozóval is a Tisza partján, akiről kiderült, Jack London írásainak köszönheti, hogy túlélte a rettenetesen szegény gyerekkorát és fel tudta küzdeni magát. Amikor megtudta, hogy Centauri épp a nagy író emlékére szervezte túráját, szállást és élelmet adott neki, minden jóval ellátta az útra is. Egyébként a húsznapos túrára csupán ötezer forintot vitt magával, amiből a végén még maradt is. Ezt úgy tudta elérni, hogy az emberek rengeteget segítettek neki. Ez az emlék meghatározó a számára. Természetesen az sem véletlen, hogy Jákob botja című könyvében Jack London életét idézi fel.

S ha már meghatározó emlékeknél tartunk, engedjétek meg, hogy elmeséljem azt is, amelyik Cen’ történetei közül az én egyik kedvencem. Romantikus csíz vagyok, nem tagadom. Írónk gyerekként lett először szerelmes egy nyaraláson, egészen pontosan egy ismerős kislány gyönyörű, karcsú nyakába.

„Az, hogy a lány púpos volt, nekem fel sem tűnt. Évekkel később szembesültem vele, amikor újra láttam. Akkor értettem meg azt is, hogy a nyaka miért volt más, mint a többi lányé.”

Aztán ott van egy másik sztori, amiből az is kiderül, hogy Centauri többféle munkát is végzett már életében, a fizikai munkától sem rettent meg, pedig akkor már ismert író volt.

„Megesett, hogy ebédeltem a munkatársaimmal, mellettünk szólt a rádió, és épp én adtam interjút benne, de senki nem tudta, hogy én beszélek, egyszerűen senkinek nem tűnt fel, így az élet egy pillanatra sem zökkent ki a normális kerékvágásból” – mesélte az újságírónak Centauri, akit ugyan fotón nem mutathatok meg, de annyit azért talán elárulhatok, hogy raccsolása jellegzetes beszédet kölcsönöz neki, szemüveget visel, átlagosnak mondható magasságú, sötét hajú és nagyon jó beszélgetőpartner. A bal kezén ezüst karikagyűrűt hord, amiről azt is elmondta, hogy nem jegygyűrű, inkább arra emlékezteti, hogy a valóságot és a mátrixot el kell tudni különíteni egymástól.

Hosszú volt ez a nap. Lassan elindulok hazafelé. Látom, Centauri is készülődik. Elköszön az újságírótól és kilép az utcára. Elindul, egyre távolodik. Hirtelen egészen aprócska lesz, két szárnyával csapkodva felszáll a levegőbe. Megdörzsölöm a szemem, nem tévedek, ő az, még a nagy kalap is ott van a fején. Összeszedem magam, felrepülök. Hé, te madár, várj már meg!, kiabálok utána.