Döme Barbara

Baska Barbara dokumentumfilmjeivel győzi le a transzgenerációs traumát

A művészlány, aki kereste Istent és megtalálta

Álmomban egy képben ébredek. Kéken, sárgán, feketén vibrál a múlt, egy tizenegy éves gyermek szekéren gördül az újjászületés felé. Még érzem a félelmet minden sejtemben, de már itt dereng az is, ami a holnapot biztonsággal járja át. Párhuzamos valóságok szelik ketté az álombeli képet, újabb kék vibrál, de ez már egy tó vize, modern autó, gyerekek, szülők és egy hirtelen csattanás. Tömör a csend, a gondolat sem talál rajta rést, a Jóisten tenyerén tart egy holnap születő csecsemőt. Álmodom, ebben a valóságban párhuzamosan futnak sorsok, és mindenki ugyanoda jut, akár szekéren, akár egy ronccsá tört autóban utazik. 

 

Előttem egy album, benne egy festmény, vászonra készült olajfestékkel, 1964-ben. Amikor a nővérem született. Abban az esztendőben egy kiváló művész úgy döntött, megmutatja másoknak is azt a pillanatot, amikor 1947-ben szüleivel és testvéreivel együtt elmenekült Felvidékről a kitelepítés elől. Szekéren, szalma alatt egy új élet felé vették az irányt, s nem túlzás azt állítani, hogy ezzel a döntéssel a család mintha újra megszületett volna, új esélyt kaptak. Nézem a festményt, az a címe: Így jöttem el. Nézem a festményt, amelyet Baska József festőművész alkotott, s tudom, nem véletlen, hogy álmomban éppen ebben az alkotásban ébredtem. Ez az erőteljes üzenet a feltámadásról, újrakezdésről, a sejtszintű magyarságtudatról s annak mindenáron történő megtartásáról, mindenki számára üzenet, ami ezúttal egy szimbolikus szekéren érkezett. Egy olyan járművön, amire álmomban én is felszálltam. Ám amikor elindultunk, már nem Baska József ült mellettem gyerekként, hanem a lánya, Barbara, aki egy csecsemőt tartott a karjában. Gyönyörű álom volt. A Jóisten simogatta a gabonatáblát, az édesanya arcán lassan csordogált a napfény. Így haladtunk órákon át, mígnem hatalmas csattanással belénk száguldott egy autó. A kék-sárga-fekete kép hírtelen zöldeskékre váltott, lebegtünk. Barbara haja aranyra színezte a jelent. Vörös vércsík indult meg a síró csecsemő felé. Ekkor a Jóisten tenyerére emelte a gyermeket. A vörös csík a mama felé fordult, és csak futott át az aranytájon. Egy tizenegy éves fiúcska szekéren közeledett, eleinte csak olyan parányi volt, mint egy borsószem, de mire az anyához ért, kinőtte a világot. Lehajolt, megállította a vörös folyamot, aztán megcsókolta Barbarát. Mellére tette a csecsemőt és mosolygott. 

 

A bemutatkozókötet

 

„Itt élt és alkotott Baska József érdemes művész, a XX. századi magyar festészet kiemelkedő alakja.” Olvasom az emléktáblán lévő szöveget, miközben a József Attila utcai ház előtt Baska Barbara grafikusművészre, filmoperatőrre várok, hogy sétáljunk egyet kisfiával, a kilenc hónapos Lexszel, és közben múltat idézzünk. Újfent eszembe jut éjszakai álmom a szekérről meg az összetört autóról, melyek a párhuzamos valóságokban léteztek, s már azt is tudom, megtaláltam Baska Barbarával tervezett beszélgetésem vezérfonalát. Mert ennek az égi jelnek köszönhetően felismertem, hogy Baska József családjának 1947-es kényszerű menekülése a Felvidékről ugyanazt az üzenetet hordozta, mint amit lányának, Barbarának a közelmúltban megélt autóbalesete és kálváriája is. Ez pedig nem más, mint az elmúlás közelségének és az ezt követő újjászületés vagy éppen születés élményének megélése. 

Barbarával most először találkozunk, mégis mindkettőnknek olyan érzése van, mintha már korábbról ismernénk egymást. Hát persze, a közös utazásunk az álomban, gondolom, de inkább nem mondom ki hangosan, furcsán hatna antréként egy ilyen történet. Elindulunk a Vörösmarty tér felé, Lex a babakocsiban gőgicsél, mi meg arról csevegünk, kinek hogyan sikerült a hétvégi dedikálás az ünnepi könyvhéten. Barbara Deus ex machina című verseskötetével volt kint a könyvünnepen, ezzel mutatkozott be szépíróként. A könyvben haikuk és Barbara fotói vannak, amelyeket a kórházban készített. A verseket tavaly írta, amikor is a második terhessége alatt átesett Covid-fertőzés után, egy autóbaleset következtében epehólyagműtétre szorult. Barbara ez idő alatt volt életveszélyben, aggódott az akkor még a pocakjában lévő Alexanderért, ám közben ihletet merített egy verseskötethez, melyet végül hálából az életét megmentő és őt áldozatosan kezelő orvosoknak ajánlott. 

– Egyetértesz velem abban, hogy az orvosok olyanok, mintha nem halandó lények lennének, hanem sokkal közelebb vannak az Úrhoz, mint mi? Az ember éli az életét, történik valami, akár egy betegség vagy egy baleset, jönnek az orvosok, és megszerelik, aminek köszönhetően tovább él, akár évtizedekig, lehetnek gyerekei, folytatódik az élet – mondja mosolyogva Barbara, miközben leülünk az egyik nagy múltú cukrászda teraszán.

Lex nagyon nyugodt baba, játszadozik a kocsiban, közben gagyog. Barbara azt meséli, hogy pár hetes kora óta szinte mindenhová magával viszi a kicsit, ugyanis most szinte többet dolgozik, mint a terhességét megelőzően. Lex jól viseli a megbeszéléseket, tárgyalásokat, bizottsági üléseket, s szerencsére az ő jelenléte sem zavar senkit. Persze hogyan is zavarhatna bárkit is egy ilyen tündéri kis emberke?, mondom én. S miközben figyeljük, hogy Lex a babakocsiban játszik, fura dologra leszek figyelmes. Nem azt mondta, hogy baba?, kérdem Barbarától, aki mosolyogva azt válaszolja, ő is olyasmit hallott, persze reméli, hogy inkább a mama lesz majd kisfia első szava. Ezen persze nevetünk.

Fotó: Kurucz Árpád