Seres Gerda

„Az ember igazat akar mondani”

Korniss Péter: „A fotó olyan, hogy sokat kell menni, hogy megtörténjenek dolgok”

Aki ismeri Korniss Pétert, tudja, hogy jó a közelében lenni. Kíváncsi, nyitott, és olyan mély figyelemmel fordul a másik ember felé, amely azonnal feloldja a köztük lévő esetleges gátakat. Ez lehet fotóinak titka is. Nyílt, emberi tekintetek, olykor cinkos összekacsintás, de főként szeretet érezhető a most megjelent, 55 év munkáját felölelő Hosszú úton (Szék 1967–2022) című kötetben. Pedig volt idő, amikor objektivitásra törekedett. „Mert az ember az igazságot és az objektivitást mindig együtt érzi. És az ember igazat akar mondani. Csakhogy mindenkinek másképp jelenik meg az igazság” – mutat rá. Március elején a Várfok Galériában nyílt kiállítás a Kossuth-díjas fotográfus munkáiból, áprilisban pedig a csíkszeredai Bookart kiadó gondozásában megjelent az említett könyv.

Bartis Attila írja a kötet bevezetőjében: „nem kizárólag egy erdélyi magyar falu ötvenöt esztendeje van benne ebben a könyvben. Hanem Korniss ötvenöt esztendeje is a nyolcvanötből.” Hogyan van benne ön ezekben a fotográfiákban?

Bevallottan nagyon erősen. Számszerűen ez azt jelenti, hogy az életem meghatározó 55 évében szoros kapcsolatot ápoltam Székkel, vagyis az ott élőkkel. Volt egy házaspár – Mari és Márton –, akiket 1971-ben a lakodalmukon ismertem meg. Jóban maradtunk, így két évvel később a feleségemet és engem kértek fel születendő kislányuk keresztszüleinek. Novák Tatával éppen Indiában voltunk, így Edit vitte keresztelésre az oltárhoz kicsi Marit. Mára kicsi Mari és a testvére is felnőttek, és mi végig aktív keresztszülők voltunk. Ez a kapcsolat meghatározó számomra, és végighúzódik a könyvön.

Mígnem eljutunk Mari haláláig.

Borzasztóan fájdalmas volt. Az is, hogy nem tudtam elmenni a temetésre. Széket nagyon súlyosan érintette a koronavírus-járvány. Két magyar falut, Tordaszentlászlót és Széket teljesen lezárták.

Tehát a személyes kapcsolat az ott élőkkel átszövi a könyvet.

Abszolút. Mindegyik képről írok, és nevükön nevezem a szereplőket. A végére a szereplőim mindegyikét ismerem, közel kerülök hozzájuk. Ez egy megismerési folyamat, az ember egyre beljebb kerül. Amikor a Budapesten dolgozó széki vendégmunkás asszonyokról szóló sorozat készült, már szinte mindannyian személyes ismerőseim voltak. Nem is álltak volna másként a gép elé. Ehhez hitelem kellett hogy legyen. Még így is nehéz volt, közben másfél évre félre is tettem a témát, ám jött a Magyar Nemzeti Galéria felkérése, és újból nekiveselkedtem.

Érdekesen kezdődik az album: egy községtáblával. Ez az egyetlen kép, amin nincsenek emberek.

1989 decemberében készült az említett kép, a romániai forradalom első napjaiban. Az óriási fordulópontot jelentett. Szék korábban a világtól elzárt zsákfalu volt. Novák Tata 1957-ben járt először ott mint néprajzos, a disszertációját Székről írta, ám Magyarországon akkoriban semmit nem tudtak erről a faluról. Utak nem voltak, busz sem járt, egy ócska, kátyús úton kellett Bonchidán keresztül felgyalogolni. Amikor tíz évvel később elvitt oda néhányunkat, hihetetlen látvány tárult elénk. Talán a lakodalmas fejezet kétoldalas képe érzékelteti a leginkább mindezt. Áll a tömeg, mindenki viseletben.

Tata már azzal a céllal vitte oda önt, hogy ezt megörökítse?

Egyszerűen meg akarta nekünk mutatni. Akkor már öt éve fényképeztem a Bihari Táncegyüttest. Később elvitte a tanítványait is, akik az ott szerzett élmények hatására indították el Budapesten a táncházmozgalmat.

Fotó: Vogt Gergő felvétele a Várfok galériában