Leczo Bence

„Az elején úgy éreztem, halhatatlan vagyok, azóta látom, hogy nem”

Rakonczay Gábor: Roald Amundsen pontosan ezeket a hegyeket látta, és ugyanúgy toporgott és fázott, mint én – mintha két ember között létezne egy kapocs téren és időn át, és még üzenni is lehetne

„Érdemes volna értekezést írni arról a tárgyról, mennyivel gazdagabb a mai sarkutazó köre a régiekénél. És mennyivel másként hat a sarkvidéki környezet miránk, mint elődeinkre, akik félelmetesnek, iszonyatosnak érezték maguk körül a természetet. Ugyanazok a szaggatott hegyormok, amelyek elrémítették volna a régieket, ma festői, nagyszerű természeti szépségszámba mennek. Nem a belső költői fogékonyság érzése változott meg: a babonás elfogultság kiveszése és a szélesebb körű tudás hozott bennünket közelebb a természethez. Ez a titka sokkal nagyobb biztonságérzetünknek” – olvashatjuk a tragikus sorsú Antarktisz-expedíciót vezető Robert Falcon Scott naplójában. Mi az, ami áthajtja az embert Grönlandon, a Déli-sark elérésére sarkall, és képes harmadik alkalommal is az ember kezét fogni, amikor úgy dönt, átevezi az Atlanti-óceánt? És igaza van-e Scottnak, amikor kis túlzással azt mondja, immár nem borzaszt, hanem lenyűgöz a végtelen és az időtlen? Rakonczay Gábor extrémsportolóval beszélgettünk.

 

A kisképzőből indult, könyvművesnek tanult, ez az érdeklődés pedig későbbi projektjeiből is visszaköszön. Végül építész lett, majd egyszer csak úgy döntött, valóra váltja gyerekkori álmát, és nekivág a horizontnak. 2006-ban először kelt át párosban az óceánon, az útra saját maguk tervezték és építették a hajót, amiért Rakonczay Gábor elnyerte a Magyar Formatervezési Díjat. A Tűzhangyán történő átkelés Guinness-rekordot ért, a National Geographic Adventure-től pedig elnyerték az Év Kalandja Díjat Washingtonban. Ha különbséget kellene találni, talán ez az elhatározás, és ha mondhatunk ilyet, csökönyösség különbözteti meg az extrém sportolókat azoktól, akik úgy vannak vele, hogy „jó nekem a fotelben is”. Tény, hogy kevésbé haladt volna töretlenül a Föld felfedezése olyan emberek nélkül, akiket valami láthatatlan erő hajt az ismeretlenbe, oda, ahol még ember nem járt. 

De ki lehet-e lépni a körből? Hiszen az extrémsportolói életpálya – és a felfedezőké is – ritkán ér véget ágyban, párnák közt, ugyanannak a hívásnak engedelmeskednek az emberek ötvenévesen is, mint amelynek révén hírnévre tettek szert harminc évvel korábban.

 

A Ketten a világvégén című könyved előszavában olvashatjuk, hogy az idő telik, kockáztatni kell, és nyomot kell hagyni a világban. Ez egy visszatérő gondolat, mert az Átkelés a végtelenen is hasonló gondolatokkal indít: tudatosítani kell a halandóságot, és akkor megváltozik az élet. Illetve azzal, hogy csak akkor ismered meg magad, amikor bajban vagy. Nevezhetjük ezeket a gondolatokat olyan alapfilozófiának, ami elindított téged az utadon?

Nevezhetjük. Annyival kiegészíteném, hogy tizennyolc éve csinálok nagy veszélyfaktorú dolgokat: még egy utam lesz, egy kilépőút. Ha tavaly kérdezel meg, akkor azt mondom, hogy igen, ez a hitvallásom, de most azt mondom, hogy egy szép életút filozófiája. De léteznek ezen kívül is további lépcsőfokok az életben, menni kell tovább.

 

Tehát még egy út, és abbahagyod?

Átalakítottam a kenut, amivel 2012-ben a 77 napos szólóutat csináltam, nagyobb lett a kabin, más a tőkesúly, a kormányrendszer, a műszerezettség. Tavaly decemberben eleveztem a Kanári-szigetekre, de kiszámítottam magam a szezonból, és ostobaság lett volna folytatni. De már akkor éreztem, van arra esély, hogy ez az út lesz a búcsúprojekt. Magamban is lerendeztem, úgy fogom fel, mint az utolsó munkanapomat. Persze két hónapos történet lesz, fel kell rá készülni, de úgy gondolom, hogy páros evezéssel kezdődött a történet, akkor egy szóló kenuzással lenne jó befejezni. A kiszállási pont a kikötés lesz majd.

Az ultrafutás megmarad, de a nagyon hosszú távú, veszélyes tevékenységeket, az óceánátkelést, sarkvidéki projekteket lezárom. Két-három éve érlelődik bennem, és kerestem is a kilépési pontot, de előbb nem találtam, aztán pedig úgy voltam vele, hogy még egy lapáttal rá kell tenni, ha már abbahagyni nem tudom. Mint a kocsmában, hogy most vagy abbahagyjuk a sörözést, vagy rendelünk egy felest. A mentéssel végződő supos út abszolút ennek a számlájára írható. Idéntől már látom az ívét, és ennek köszönhetően ki tudok szállni az életstílusból. Jó volt, szép volt, de nagyon nem akarom magamat megölni. Nagyon kevés olyan extrémsportoló van, aki nem valamilyen tragédia miatt hagyja abba. Ezek a szerencsétlenségek jórészt 40 és 45 év között szoktak történni. 43 vagyok, úgy érzem, hogy húztam már lapot a 19-re, és be is jött. De nem akarok belőle rendszert csinálni.

 

Szóval ami eddig behajtott az óceánba, Grönlandra, az Antarktiszra, az tart távol tőle?

Korábban sokkal jobban tartottam attól, hogy nem tudom megcsinálni, mint attól, hogy bajom lesz vagy viharba kerülök. Most azt gondolom, hogy ennyi projekt után másba kellene az energiát fektetni. Az egésznek volt egy íve: számomra a csúcs a Déli-sark volt, onnantól pedig csak lefelé megyek. A miértjét akkor még nem értettem, még volt a fejemben két, ennél komolyabb nemzetközi projekt, de úgy érzem, hogy az ív szépen ellaposodott, és úgy szeretnék átmenni életem következő szakaszába, hogy saját magam döntök úgy, nem pedig valami külső tényező, sérülés, baleset, mentés vagy tragédia miatt. Az elején úgy éreztem, hogy halhatatlan vagyok. Azóta látom, hogy nem. (De mert mindig megoldottam, úgy éreztem, az életveszélyes helyzeteket is tudom kezelni. Szép volt, jó volt, de fejlődni kell az életben, nem az volt a cél, hogy nyolcvanévesen is ezt csináljam – bár kétségkívül menő lenne. De inkább a megszerzett tudást, tapasztalatot szeretném valahogyan hasznosítani. És rengeteg kérdésem is van belül, amiket meg akarok válaszolni magamnak. Az egyetemen volt egy tanár, aki azt mondta, el kell jönnie a pillanatnak, amikor nemcsak olvassuk a könyvünket, hanem írjuk is. Most jött el ez a pillanat.

Fotó: Kurucz Árpád