Bonczidai Éva

Az 501-es fotói életről, halálról

Urbán Tamás: Ott feküdt egymáson keresztbe-kasul négy levágott láb – az volt életem legmegrázóbb élménye

Az én életem harminc évvel ezelőtt zajlott – jegyzi meg Urbán Tamás Balázs Béla-díjas fotográfus, miközben lelkendezve magyarázom, hogy fotós körökben ő ma is egy legenda. Mosolyogva hallgatja, amikor sorolom, hogy azt hallottam, saját hívószáma volt, amelyen a mentőkkel és rendőrökkel egyidőben ő is megkapta az értesítést a riasztásokról, defibrillátor volt a kocsijában, hogy ha ő ér hamarabb a helyszínre, megkezdhesse az újraélesztést, és annyira elfogadták őt a drogosok, bebörtönzött bűnözők és prostituáltak, hogy engedték, fotózza őket. 1989-ben a németországi Stern magazin megbízásából a temesvári eseményeket dokumentálta, de a különleges fotósorozatain a rendszerváltozás előtti és utáni Magyarország több arcát is megörökítette. Mint kiderül, a defibrillátor tényleg legenda, de a többi valóság, még ha döbbenetes is.

 

A saját hívószám igaz – Urbán Tamás volt az 501-es. A diszpécserek pontosan tudták, mi lehet neki fotós szemmel érdekes, és az adott helyszínre riasztották a mentőkkel egyidőben az 501-est is.

Sokszor éjszakákat töltött a Népliget közelében leparkolt régi Land Roverben, amelyet úgy alakított át, hogy valóságos munkaállomás lett asztallal, ággyal, aggregátorral, kommunikációs eszközökkel, mentéshez, oltáshoz szükséges alapfelszerelésekkel. Megesett, hogy ő ért a leghamarabb a helyszínre, és ő kezdte meg az újraélesztést. De olyan is történt, hogy egy gyilkosság áldozata még életben volt, amikor ő megérkezett, de már nem lehetett rajta segíteni.

Fontos tény az is, hogy ő nem olyan riporter volt, aki csupán egy jó fotóért jött – amikor megérkezett, akkor a segítségnyújtás volt az első, és nem az, hogy fényképezzen. Egyetlen fotó kedvéért sem tért el ettől az elvtől. Ha elsősegélyt kellett nyújtani, azt tette, ha ujjlenyomatokat kellett gyűjteni, azzal foglalatoskodott – ehhez viszont valóban volt saját felszerelése.

Ő volt az első fotós, aki Magyarországon abortuszt fényképezett, és ami még döbbenetesebb, ez a képsorozat meg is jelent a hetvenes években az Ifjúsági Magazinban. Ugyanis ekkor Urbán Tamás a lap riportereként főként a fiatalokat érintő problémákra figyelt. Ezért kerültek a gépe elé a drogosok is, és ennek a figyelemnek volt az egyik előtanulmánya 1975-ben az aszódi fiúnevelő intézetben készült vizsgamunkája. Az pedig már e munka hozadéka, hogy az évek során láthatóvá tette nemcsak a bűnözői réteg újratermelődését, hanem az emberi sorsok törékenységét, azt, milyen semmiségeken siklik ki egy-egy fiatal élete, illetve milyen heroikus küzdelmekkel teli a segítők munkája. A magyarországi fotósok közül egyedüliként ő tényleg testközelből látta mindezt, szemtanúként volt jelen a lét perifériáján egy olyan korszakban, amikor az idesodródottakat nemcsak hallgatásra, de arctalanságra is ítélte a rendszer és a társadalmi konvenció.

Az aszódi képsorozat érdekessége, hogy amikor hetvenötben az intézetben kiállították ezeket a fotókat, a tárlatnyitón Keleti Éva, aki Urbán Tamás tanára volt a MÚOSZ fotóriporteri tagozatán, rámutatott, hogy ez a képanyag megérdemelné, hogy a fővárosban is bemutassák, a jelenlévő elvtárs, az oktatási minisztérium osztályvezetője a megnyitóbeszédet megszakítva jelezte, hogy ez a fotósorozat nem hagyhatja el az intézet területét. A képek tehát ottmaradtak, a kiállítást leszedték, majd évtizedek múlva értesítették Urbán Tamást, hogy a pincében egy törött lábú zongora alatt megtalálták az egykori, betiltott kiállítása anyagát. Az alkotó 2016 elején ennek apropóján tért vissza az intézetbe, de magával vitte fiát, Urbán Ádámot is, aki szintén fotós, és aki ezt követően hónapokig járt vissza, hogy elkészíthesse a maga képeit a javítóintézet akkori lakóiról. Apa és fia fotói közös kiállításon is láthatók voltak 2019-ben a Capa Centerben, és Esély címmel kétnyelvű közös album is megjelent az aszódi képekből.

Csupán az objektív felsorolásnál maradva: Urbán Tamás Narkó Kelet-Európában című anyagával 1987-ben elnyerte a WHO (World Health Organization) nagydíját, mert elkészítette az első komolyabb fotóanyagot a kelet-európai kábítószer-problémáról; végigfényképezte a német rendszerváltást, Kelet-Berlinben és Hamburgban a prostituáltak életét fotózta, sokan közülük állás nélkül maradt tanárnők, titkárnők voltak. Amikor hazajött Németországból, a Zsaru magazinnak készített címlapfotókat, riportokat, a Blikk bűnügyi fotóriportere lett, 1994-től 1999-ig 4500 helyszínen járt.

Rehabilitáció című anyagával az amputáción átesettekre irányította a figyelmet, de dokumentálta a rohamkocsikba ülő hősök mindennapjait is, a mentők véget nem érő küzdelmét az életért. Mindezt úgy, hogy e képekben nincs öncélú katasztrófaturizmus, hanem kivételes empátiával mindvégig az ember erejéről vagy épp gyengeségeiről beszélt.

Urbán Tamás mérnökcsaládból származik, eredetileg ő is a műszaki egyetemre járt, hangmérnöknek tanult, de abbahagyta a fotózás miatt. A szülei csalódottak voltak, nem tartották nagyra a riporterkedést, talán a Balázs Béla-díj után már változott a szemükben a fiuk pályájának a megítélése. A felesége szintén a sajtóban dolgozott, ismerte ezt a pörgést, a két gyerekkel bővült családnak mégsem lehetett könnyű megélni ezeket a hajszolt éveket, amikor a családfő létrehozta ezt a megalkuvásmentes életművet.

Fotó: Kurucz Árpád