Dzsubák Tamás

„Arra jutottam, jó lenne azt megfesteni, ami körülvesz”

Látogatóban Bukta Imre Munkácsy Mihály-díjas festőművésznél

Miközben a kollégámmal a füzesabonyi buszmegállóban várakozunk, szóba elegyedünk egy idős hölggyel, akiről kiderül, hogy Mezőszemerén él. Azt mondja, ismeri Bukta Imrét, kedveli, büszke rá és nagyon jó embernek tartja. Amikor a buszról leszállunk, búcsúként még készségesen útba igazít bennünket. Ahogy közeledünk, már a távolból felismerem Bukta Imrét, a Munkácsy Mihály-díjas festőművészt – egy vesszőseprűt tart a kezében, a portája előtt sepreget, közben egy helyi idős emberrel beszélget, aki a biciklijére támaszkodik.

Nagy udvar, rendezett porta és két házőrző fogad: Szeplős és Galuska. Lepakolunk a műteremben, amit istállónak nevez, mert korábban az volt. Nádtető fedi, a kívül fehérre meszelt falon Erdélyből hozott fonott kosarak, illetve egy jókora piros vájdling is lóg, és van itt egy falnak támasztott létra, egy fehér színű, ökörfejet ábrázoló szobor és vesszőseprű is – ezek mind használatban vannak, mutat rájuk a gazda.

A mintegy harminc négyzetméteres műteremben, hatalmas festőállványon egy készülő festmény fogad – a színek intenzívek, harmóniát és nyugalmat sugároznak, és ahogy a Bukta-művekre jellemző: van bennük egy csavar, egy olyan motívum, amely első látásra kizökkent, meghökkent, majd elgondolkodtat. A készülő kép egy idős embert ábrázol, aki az otthonában csendesen ül az ágyán, kezeit a lábain pihenteti, miközben az ablakon néz ki. A háttérben van egy nyitott ajtó, amin egy bárány bámul be a szobába, az öreget figyeli. – A festmény a szomszédomat ábrázolja, mert egy Szomszédok című sorozatot akarok készíteni. Ez egy alap, a színek és a fények is mások lesznek, fontos finomságok fognak még rákerülni. Arra törekszem, hogy a képeknek legyen hangulatuk és valami, ami látszólag nem illik oda, miközben igen – magyarázza.

Az asztalon különböző színű olajfestékek, ecsetek, paletták, flakonok, dobozok, papírok, rongyok sorakoznak. Az „istállóban” található festmények legtöbbje a gerendára felszerelt tárolóban pihen, néhány a falra akasztva, egy-kettő pedig a falnak támasztva. A helyiség minden berendezési tárgya roppant praktikus, a festőállvány és a kis asztal is könnyen mozgatható a talpazatra felszerelt görgőknek köszönhetően. A terem másik oldalán, a fal mentén régi szekrények sorakoznak egymás mellett, többnyire könyvespolcként funkcionálnak, főként művészettel foglalkozó könyveket, művészeti lexikonokat és albumokat látok. Előttük egy hatalmas fából készült munkaasztal van néhány székkel. Meg egy rádió is – Bukta Imre alkotás közben is szeret zenét hallgatni. Nem nagy hely, de elférek, mondja, miközben két tálkát tesz le az asztalra. Az egyikben keksz van, a másikban saját termesztésű nyári alma, cikkekre vágva. Miután a munkamódszeréről kérdezem, elmondja, hogy kizárólag napfényes időben dolgozik, mert csak természetes fénynél szeret festeni, műfénynél nem, és egyszerre több képen is dolgozik. Ha az egyikbe túlságosan belemerül, visszatér a másikhoz, így azt már kvázi külső szemlélőként tudja figyelni. Ez a metódus azért jó számára, mert egyszerre tud közeledni és eltávolodni az alkotásaitól. Úgy véli, döntés kérdése, hogy egy mű mikor van kész. – Amíg a munkáim a műteremben vannak, addig nézegetem őket, hozzányúlhatok, véglegessé akkor válnak, amikor kikerülnek – fejti ki.

Hogyan jött létre a művészi karaktere?

Mindig is művész akartam lenni, már nyolcadik osztályos koromban is, bár nem művészeti gimnáziumba, hanem az egri Dobó István Gimnázium- és Szakközépiskolába jártam, esztergályos tanuló voltam. De kerestem azt a közeget, ami érdekelt, így kilógtam a különféle szakkörökre. A tanulás lehetőségét kerestem, de sokáig nem sikerült. Az érettségi után viszont el tudtam kezdeni a művészi pályára való felkészülést. Nagyon fontosnak tartottam, hogy grafikai technikákat sajátítsak el, megtanuljak arányokat, testet, alakot, tájat rajzolni. Igyekeztem felkészülni, mint például Csontváry, bár amíg ő harminc év felett vágott bele, addig én a húszas éveim elején. Voltak mestereim a környéken, akikhez elmentem és megpróbáltam ragaszkodni hozzájuk. Jó volt, majd az egri és a tiszaújvárosi (akkor Leninváros – a szerk.) kaland után visszajöttem Mezőszemerére. Ekkor elkezdtem azon gondolkodni, mi a művészet, és abban nekem milyen szerepem van. Arra jutottam, jó lenne azt megfesteni, ami körülvesz, azzal viszont nem voltam megelégedve, ahogy a szocialista időkben a vidéket idillikusan és romantikusan ábrázolták. Hamisnak tartottam, hogy a képek többsége szinte csak a lemenő napot, a szekeret vagy a parasztembert ábrázolta. Azon agyaltam, hogyan lehetne reálisan megfogni a vidékiséget. Két irányba indultam el: az egyik az absztrakt tájábrázolás, ami nem olyan, mint az általam kritizált, hanem újszerű. A másik a vidéki emberek szociális, szociografikus megközelítése, amelynek célja az azonosulási törekvés. Mint például cselekmény egy akcióban, performance-ban. Az utóbbiról akkor még alig tudtam, de kerestem ezeket a formákat és kifejezéseket. A művészetemet különállóvá akartam tenni, mezőgazdasági művészetnek hívják, ez persze kicsit száraznak hat, mégis egy furcsa vidéki világot takar, ami kicsit iparos is. Egészen a nyolcvanas évekig volt ez, de most már nem ez jellemzi a művészetemet. Nagyon érdekes volt, amikor 2010 körül Besztercebányán volt egy kiállítás, amelyen rajtam kívül egy szlovák és egy cseh művész (Ľubomír Ďurček, Jiří Kovanda – szerk.) alkotásai is láthatók voltak. Nagyjából egyidősek voltunk, de sem egymást, sem egymás munkásságát nem ismertük. A kiállított művek alapján mégis kiderült, hogy hiába éltünk egymástól teljesen függetlenül, mégis azonosan gondolkodtunk. Valami lehetett a levegőben, az éterben, hogy ugyanazokat a rezgéseket szedtük le. Izgalmas feladatuk lehet a művészettörténészeknek, hogy a hetvenes és nyolcvanas éveket ilyen módon kutassák.

Milyen kortárs művészeti impulzusok érték, amíg Mezőszemerén élt?

1975 környékén kerültem be a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületbe. A hetvenes évek első felében csupán a Művészet nevű folyóirat létezett, ami szakmailag nézhető volt. De ha tehettem, elmentem az egri könyvtárba, ahol egy lengyel alkalmazott grafikai lapot néztem. Kortárs munkák voltak benne, és nagyon szépen volt nyomva. Vagy amikor Pesten jártam, időnként be tudtam lógni az amerikai nagykövetség könyvtárába, ahol a szakmai magazinokat bújtam.

1980-ban már a fiatalok nemzetközi biennáléján Párizsban, illetve a velencei biennálén is megjelentek a művei. Milyen esélyei voltak arra, hogy a művészi pályafutását külföldön újrakezdje?

A nyolcvanas években csak úgy lehetett külföldi karriert csinálni, ha az ember disszidált. Így tett Méhes László is, akivel a párizsi biennálén találkoztam. Ő akkor már disszidensként volt ott. Bennem soha fel sem merült annak a lehetősége, hogy Magyarországtól távol éljek, mert nem érdekelt a külföldi karrier. Itthon ugyanis megtaláltam azt a motívumvilágot: a magyar vidékiséget, ami azóta is foglalkoztat. Azt hiába kerestem volna Nyugat-Európában vagy Amerikában, nem találtam volna meg, mert ott nincs ilyen. És ők sem értették volna, mit ábrázolok. Persze lehet, hogy esztétikailag találtak volna benne szépséget, de egyáltalán nem értették azt, amikor a hetvenes és nyolcvanas években a lepusztult termelőszövetkezeti kultúrát megjelenítettem. Nem tudták, mi az, nálunk viszont mindenki tudta, ezért ez a talaj számomra a mai napig sokkal szerencsésebb.

A magyarság akkoriban mennyire számított egzotikumnak külföldön?

Ha a nyolcvanas éveket vesszük, akkor talán nem a magyarságot, hanem a közép-európaiságot mondanám. De hiába éltünk Közép-Európában, politikailag Kelet-Európa része voltunk, így is mértek bennünket. Bár igaz, hogy a nyolcvanas évek közepén volt egy nyitás, amikor sokan jöttek. Ekkor már Szentendrén éltem és alkottam. Érezhető volt a kíváncsiság, hogy mi folyik itt, de nem tudom, hogy ez egyszerű emberi kíváncsiság volt vagy egy nemzetközi léptékű szakmai érdeklődés. Szerintem az előbbi. A közép-európai képzőművészet, mint a magyar is, általában követte a nyugati trendeket. Onnan jött a kulturális irányzat, amit többnyire mi is átvettünk. Akadt, aki egészében, volt, aki részben másolta. De ahhoz, hogy egy magyar művész bekerülhessen a nyugati fősodorba, ott kellett élnie. Ilyen volt Kassák Lajos, aki a magán- és közgyűjteményekbe is bekerült, de ehhez ott kellett élnie, legalább ideig-óráig. Nyugaton nem könnyű, a fiataloknak sem. Sok ifjú művész él Berlinben, Amszterdamban vagy más nyugati városban, de nem igazán hallani arról, hogy bárkiből is nagy sztárt tudtak volna csinálni. Itthonról hiába látszik úgy, hogy érdekes lesz, és majd biztos felfigyelnek a művészetére, de nem fognak, mert manapság már a kapcsolat sem elég ahhoz, hogy minden olajozottan működjön.

Az egyetemi diplomáját 52 évesen szerezte meg, az érettségi évében ugyan felvételizett a képzőművészeti főiskolára, de nem vették fel, akkor úgy döntött, hogy soha többé nem próbálkozik diplomaszerzéssel. A kétezres évek elején elkezdett kortárs kurzusokat tartani az egri főiskolán, 2005-ben a rektor azt mondta neki, hogy ha lediplomázik, közalkalmazott lesz. Ekkor beiratkozott a pécsi egyetemre, amit öt év helyett három alatt elvégzett, mert kreditnek a velencei biennálékat meg az amerikai kiállításait is beszámították. Aztán a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen habilitált.

Már nem tanít, de diákjaival híresen jó viszonyt ápol, a pályájukat a mai napig nyomon követi. Szerinte akkor jó egy tanár–diák viszony, ha emberi és szakmai alapokra van helyezve. – A képzőművészetet nem lehet a katedrán állva tanítani a 150 fős hallgatóságnak. A tanárnak muszáj egy picit az emberrel is foglalkoznia, nem egyszerűen hallgatónak tekinteni a diákot, mert művészetről van szó, a vizualitás érzékeny területéről. A személyes határt persze nem szabad átlépni, mert ez nem apaszerep, de ha egy diák hullámvölgyben van, és nem dolgozik megfelelően, nem biztos, hogy az a lustasága miatt van, mert más okai is lehetnek – fogalmaz.

Az általa alapított Mezőszemerei Civil Egyesület több mint húszéves, egyik fő tevékenysége a helyi művésztelep évenkénti megrendezése volt. Fontosnak tartotta, hogy a diákjai az itt töltött idő alatt mást csináljanak, mint amit a műteremben, tehát ne feltétlenül fessenek, hanem fényképeket és videómunkákat készítsenek vagy vázlatoljanak. Esténként beszélgettek, eszmecserét és mini előadásokat tartottak egymásnak. Azt tapasztalta, hogy az alkotótábor a hallgatók őszi festészeti munkájára hatással volt. A szervezet másik fontos célja a helyi közösségszervezés és a település tisztán tartása, építése, szépítése. Mint fogalmaz: szemétszedéssel, takarítással kezdték, majd az egyik legnagyobb eredményük 2016-ban létrehozott park, illetve az 1956-os emlékmű állítása. Ezek mellett egy kulturális faluújságot is elindítottak.

Amikor az udvaron voltunk, eszembe jutott az Apám romantikája eladó című festménye. Annak mi a története?

Az a szülői házat mutatja a kert felől nézve, és édesapám személyes története, aki hadifogoly volt. Vidéki parasztemberből munkás lett Budapesten. A fővárosban kizárólag villamossal közlekedett, csak a szállása és a kispesti munkahelye között. Ha nem járt a villamos, megrekedt, dolgozni sem ment. Csak a hétvégéket töltötte itthon, olyankor a falusi emberek életét élte: kertet művelt, kocsmába járt. Korán meghalt, a kilencvenes évek elején, még hetvenéves se volt. A ház ekkor kicsit gazdátlanná vált, az addig művelt udvaron és a kertben elburjánzott az organikus növényzet. Az édesapám teremtette növényi kultúra viszont nyomott hagyott, és ez az együttes érdekes egyveleget adott. Romantikusnak tartottam, ezért megfestettem.

1993-ban megszületett az Okos táj című installációja, ami egészen nagy hatást gyakorolt rám. A kukoricacsutkák eszembe juttatják a gyerekkoromat. Egy hétszáz fős Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban nőttem fel, és hatéves forma lehettem, amikor az egyik szombaton, kora reggel, öt-hat óra lehetett, kipillantottam a kertünkre néző ablakon és megláttam a nagyszüleimet, amint a tengerit kapálják.

Igen, annak idején a korán kelés hozzátartozott a vidéki életformához. Főleg nyáron, hogy ne melegben kelljen dolgozni. Mi is úgy nőttünk fel, hogy nagymamámtól jártunk iskolába, mert édesanyám kora reggelente a tanítók kertjében kapált, hogy egy kis pénzt tudjon keresni. Szinte mindig akkor érkezett meg, amikor elindultunk az iskolába. A kukorica egyébként nekem is egy háztájihoz tartozó szimbólum. Ha van, akkor disznó és tyúkok is vannak, mert ezek együtt járnak. Az iskolába menet mindig elmentünk a kukoricatábla mellett, amiben kalandozni, barangolni is lehetett. Izgalmas volt. Szép és mély emlékként él bennem az is, amikor a kukoricafosztás idején gyerekként hemperegtünk, bukfenceztünk a kukoricásban. Az említett mű pont így született. Édesapám elültette a kukoricát, de amikor aratni kellett, már nem élt. Ez a feladat rám maradt. A tengerit letörtem, rendbe szedtem, elraktároztam, aztán a megmaradt csutkákból készült el a mű, amelyben a hadifogság témáját dolgoztam fel.

Az édesapja négy évig volt a gulágon.

Igen, ami egy 18 éves gyereknek hosszú idő volt. Katona sem volt. A létszámhiány miatt egyszerűen elkapták és feltették a vonatra. Így tűnt el.

Mesélt önnek arról az időszakról?

Kíváncsi voltam rá, de hiába kérdezgettem, nem beszélhetett róla, nem mondhatta el, milyen volt. „Nem éheztünk, fiam, oszt’ kész, ennyi.”

Milyen kapcsolatban voltak?

Nagyon egyszerű és finom ember volt, sohasem káromkodott. Szerette a jó bort, de hamar pityókás lett tőle. Amikor elment a kocsmába, és találkozott egy hadifogoly társával, akkor elérzékenyülten ittak. De amúgy munkába járó ember volt, és csak hétvégente találkoztunk. Hárman voltunk gyerekek, édesanyám a háztartást vezette, édesapám pedig megkereste a kenyérrevalót. Akkoriban így állt fel egy falusi család.

A szülei hogyan viszonyultak a művészetéhez, a sikereihez?

Édesapámat nem nagyon érintette meg az egész, bár érdekes volt, amikor 1978-ban megnézte a kiállításomat a Stúdió Galériában, nem értette, de láttam, hogy egyfajta büszkeség öntötte el. Édesanyám hiú volt, ő szerette. Engem viszont sokat szidtak a faluban a kinézetem miatt. Szakállas, hosszú hajú figura voltam, és azt mondták, úgy nézek ki, mint Jézus. Kilógtam a sorból, anyám ezt szégyellte, ugyanakkor büszke is volt rám. A párizsi biennálé sikerét nem értette, mert Franciaország túl messze van, de amikor a Heves Megyei Néplap írt rólam, az már kézzel fogható volt, és a szomszédoknak is tudta mutogatni: „Benne van a gyerek az újságban.”

Sétálunk egyet az udvaron. A hatalmas diófa egyik ágára sárga színű hinta van feltekerve, alma-, cseresznye- és szilvafák is állnak itt, utóbbi gyümölcséből lekvár és pálinka is szokott készülni. Megtudjuk, hogy a telek a település úgynevezett bennteleki részén fekszik, és a föld itt körülbelül 25 centi mélységig humuszból áll, alatta viszont teljesen agyagos, az esővizet nem szívja be, az a felszínen megáll – a pocsolyák Bukta Imre több festményéről is ismerősek. Az udvar közepén egy mintegy négy-öt méternyi átmérőjű magaságyás található, amelyben korábban hagymát és fokhagymát is termesztettek, manapság inkább gyógynövények, citromfű és különféle menták nőnek itt. Bár az sem egyszerű, mert a kutya előszeretettel gázol át rajta és ás gödröt benne, magyarázza a házigazda. A magaságyás melletti egykori melegházban korábban paradicsom és paprika is termett, de már használaton kívül van, mivel pár éve nagyon elszaporodtak a poloskák a környéken. A lécekből épített fészert cseréptető fedi, Szeplős kutya pedig gyakran pihen rajta, most is onnan figyel.

Korábban egy baromfiudvaruk is volt, a festőművész és felesége, Kónya Réka tíz-tizenkét tyúkot meg egy kakast tartott. Az ól még most is az udvar hátsó részében áll. Szerették a baromfikat, kedves volt a szívüknek, olyannyira, hogy még el is nevezték őket. Tojtak, ezért eszükbe sem jutott, hogy levágják őket. De hiába élnek a falu közepén, a rókák bejöttek, rendszeresen levadászták a szárnyasokat.

Elmesélem a művésznek, milyen véleménnyel volt róla a Füzesabonyban megismert idős hölgy. Nagyot mosolyog, örül neki. – Meglepő, hogy ilyen is van – jegyzi meg. A helyiekkel jó viszonyban van, de mint mondja, különleges státus az övé, mert az ő munkája itt furcsának hat, hiszen ő nem úgy „jár munkába”, mint a környéken élők. Szabadtéri akcióiról is elhíresült. Az egyik legnépszerűbb mezőszemerei performance-a a Repcelak, amely úgy született, hogy pár napig a község melletti virágzó repceföldön élt, ahová a vaságyát is magával vitte. Az Alkalmi tárlat a majorságban című pedig úgy, hogy szalmabálák oldalára képeket rögzített, aztán néhány szarvasmarhát körbehajtott előtte.

A faluban még sosem volt kiállítása, de a szomszédos településen, Egerfarmoson igen, épp tavaly, nagy sikerrel, meséli büszkén.

– Senki sem lehet próféta a saját hazájában – mondja, amikor rákérdezek, hogy Mezőszemerén miért nem volt kiállítása. Hozzáteszi, minden művész hiú. Szerinte nem biztos, hogy mindenkinek tetszene a munkássága, és az sem jellemző, hogy a helyiek érdeklődnének a művei iránt, bár arra már volt példa, hogy néhány falubeli a debreceni és a budapesti kiállítását is meglátogatta. – Nem hinném, hogy a faluban sztár lennék, hisz magam is egy falusi ember vagyok; ugyanúgy nézek ki, gondolkodom, jövök, megyek, csak én festészettel töltöm az időmet – jegyzi meg.

Keret:

Bukta Imrének novemberben az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézetben lesz kiállítása, amelynek kurátora Gulyás Gábor esztéta, filozófus. A tárlat jelenleg a Műveljük kertjeinket munkacímet viseli.