Bonczidai Éva

Arcok a legendák és álmok seregéből

Negyvennyolcas honvédek Plohn József hódmezővásárhelyi műtermében

„Ki lesz ő? Aki utolsónak megy el, és utána többé nem következik senki, a történelmi sírboltot lezárják, aki ugyanazt az imádságot mondja, császárok és közkatonák felett, dolgavégezetten leül a históriai lépcsőre, hogy időtlen időkig virrasszon egy dicső nemzet gyönyörű élményei felett” – teszi fel a kérdést Krúdy Gyula 1926-ban Az utolsó 48-as honvéd című írásában. A történelemkönyvek olyan céltudatosan irányítják a figyelmünket a nagy eseményekre, hogy olykor nehéz érzékelni az ezeket övező hétköznapokat, a következményeket, amelyek nem múlnak el attól, hogy felüti fejét egy újabb baj vagy ismét eljön a dicső helytállások ideje. Innen nézve épp ezért döbbentett meg Krúdy szövegének megjelenési ideje, mert – bár tudhattam volna, hogy voltak – valahogy mégsem képzeltem el soha azokat a ’48-as honvédeket, akik az első világháború kitörésekor látják a frontra vezényelt fiatalokat, megérik hazájuk felszabdalását és a trianoni döntés következtében némelyek Magyarország határain kívül találják magukat.

Az 1920-as évekre már kevés ’48-as veterán él, a 90. életévük felett járnak, egészségi és szellemi állapotuk is törékeny. Budapesten a Soroksári úti ’48-as Honvédmenház ekkorra már első világháborús Honvéd Rokkantházzá alakult, és akkoriban, amikor Krúdy felteszi ezt a kérdést, a Honvédelmi Minisztérium kezdeményezi a még életben lévő 1848-as katonák összeírását, a személyi adatok mellett a rangjukat és egészségi állapotukat is feltüntetik, ugyanis arra készülnek, hogy az utolsó honvédet a nemzet halottjaként Budapesten katonai tiszteletadással, ünnepélyes keretek között temetik majd el.

Már az 1920-as évek közepétől Lebó Istvánt tekintették Kossuth utolsó katonájának, ő volt a Honvédmenház utolsó lakója. 1928. június 1-jén hunyt el, június 5-én a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, majd több tízezres tömeg sorfala között szállították a Fiumei úti sírkertbe, ahol katonai tiszteletadással temették el. Másnap így számol be erről a Pesti Hírlap: „A Nemzeti Múzeumon fekete lobogó leng, a környékén és végig az egész Rákóczi-uton a gyászfátyolos gázlámpák égnek, végig a Muzeum-köruton, végig a Rákóczi-uton tizével-huszával áll mindkét oldalon sorfalat a nép: temetik Lebo Istvánt, a Honvéd Menház utolsó 48-as honvédlakóját. A Nemzeti Muzeum valamennyi oszlopa fekete lepellel bevonva, az oszlopcsarnok közepén, a muzeum bejáratánál, hatalmas katafalk, rajta fekete koporsó ezzel a felírással: Lebo István élt 97 évet.”

Bár újságcikkek is említik, hogy ekkor még életben vannak olyan aggastyánok, akik bizonyítottan részt vettek a szabadságharcban, de ez a cáfolat nem került be a köztudatba. A Honvédelmi Minisztérium ezt követően senkit sem ismert el hivatalosan ’48-as honvédként, annak ellenére, hogy az általa összeállított utolsó honvédlistán szereplő veteránok közül is még ketten életben voltak: a fekvőbeteg Szőke István és Khun Jakab, aki letagadtatta a családjával ’48-as múltját, mivel saját vallása szerinti ortodox zsidó temetést szeretett volna.

A Történeti Muzeológiai Szemle 18. számában Ress Zoltán Lebó István, első az utolsók között – Az utolsó 1848–1849-es honvédek nyomában a korabeli sajtó tükrében címmel átfogó tanulmányt közöl a témában, és megállapítja, hogy 1928 és 1942 között 25 potenciális „utolsó utáni ’48-as honvéd” bukkant fel a korabeli sajtóban, de ez a szám valószínűleg ennél is nagyobb lehet, hiszen a regionális lapok feldolgozása során is bővülhet ez a sor. Ress Zoltán ismerteti azokat a személyeket, akik esetében megalapozottan bizonyíthatónak látja a ’48-as honvédmúltat, és rámutat, hogy több esetben egyértelműen álhonvédekről van szó, vagy pedig a ’48-as szerepvállalás kérdése nem eldönthető.

Az általa kiemelt utolsó utáni honvédek közül három zsidó származású: Khun Jakab, Fischl József és Krausz Adolf. Mráz Mihály, akinek szabadságharcos múltja Borus Gábor hódmezővásárhelyi ’48-as honvédekről írt helytörténeti munkájának köszönhetően bizonyítható, élete utolsó éveit Máriapócson élte le, elzárkózott a budapesti díszsírhelyes temetkezéstől, valószínűleg lakhelyén szeretett volna örök nyugalomra térni. Ketten pedig a trianoni döntés miatt már nem Magyarországon éltek. Hollecsek Pál 1930. június 21-én hunyt el Kassán, szülővárosa díszsírhelyet biztosított számára, temetésén nagyszámú tömeg volt jelen. Geszti Mihály pedig 105 éves korában,1935. április 4-én Nagyváradon hunyt el, haláláról országos szinten beszámoltak a lapok. 

„Ki lesz ő? Aki a sort bezárja a legendák és álmok seregében: utolsónak távozván el a földről, miután több mint hetven esztendőn át egy egész ország szerető érdeklődése közepette vette magára piros zsinóros kávébarna atilláját, és nyomta fejébe kék katonasapkáját” – kérdi Krúdy Gyula, de ma sem könnyű megválaszolni ezt a kérdést. Ami pedig az „egy egész ország szerető érdeklődése közepette” eltöltött éveket illeti, elég csak megnézni Plohn József honvédportréit ahhoz, hogy belássuk, e veteránok élete a kiegyezést követően sem csupán a piros zsinóros atilla felöltéséről és a magasztos ünnepségekről szólt.

Menjünk vissza pár évtizedet az időben, az 1900-as évek elejére! 1902-ben Kossuth Lajos születésének 100. évfordulójára és Fadrusz János Mátyás király emlékművének leleplezési ünnepélyére készülve a kolozsvári ereklyemúzeum a szabadságharc kitörésének 45. évfordulóján, 1894. március 15-én meghirdetett korábbi kezdeményezéséhez hasonlóan újabb országos felhívást tett közzé, hogy fotózzák le a még élő honvédeket, és a fényképeket küldjék el díjtalanul a múzeum számára. Ez a felhívás is ösztönözte a Hódmezővásárhelyen élő, patrióta fényképészt, Plohn Józsefet, hogy százötven portréval gazdagítsa ezt az arcképcsarnokot. A Vásárhelyi Híradó 1902. szeptember 14-i számában Plohn József műtermébe invitálták a honvédeket: „A múzeum lapunk útján az itteni kerületbeni öreg honvédeket arra kéri, hogy haladéktalanul jelentkezzenek a fényképészeti műteremben a maguk levétele végett. Akinek egyenruhája van, azt vegye fel, akinek nincs, az sötét polgári ruhában jelentkezzék.”

Plohn József 1894–95-ben, majd 1902-ben fényképezte az 1848–49-es forradalom és szabadságharc veterán katonáit – a honvédportrék a Tornyai János Múzeum Helytörténeti Gyűjteményének legismertebb része, a gyűjteményt alkotó 141 fényképen és 146 db üvegnegatívon szereplő 150 honvéd veteránról összesen 156-féle fotóbeállítás maradt ránk – összegzi Bernátsky Ferenc történész-muzeológus.

A fotók utóéletének kiemelkedő eseménye az az 1979-es kiállítás, amelyen ezekből 30 × 40 cm-es nagyításban, negyvendarabos válogatást mutatott be a Tornyai János Múzeum, ez később a Magyar Nemzeti Galériában is látható volt, majd számos más városba is eljutott (többek között Vác, Gyöngyös, Győr, Veszprém, Kaposvár voltak a vándortárlat állomásai), de 1987-ben Bolognába is láthatók voltak a képek. Plohn József életéről és munkásságáról csak a szakma tudott, az első értékes tanulmányt Dömötör János írta a Móra Ferenc Múzeum 1968-as évkönyvében, majd Bán András a Fotóművészet című lapban. Ezért is volt hatalmas eredmény, hogy 1992-ben a Zrínyi Kiadónál végre napvilágot látott az a gyönyörű album, mely a teljes sorozatot bemutatta, 77 honvédportrén fekete tussal a megörökített neve is olvasható, a többiek arcképe ismeretlenként szerepel a kiadványban – közülük többeket a leszármazottak azóta azonosítottak.

Az album szerkesztője, Dömötör János utószóban összegzi a portrésorozat történetét és kontextusát, az itt közölt adatok szerint a hódmezővásárhelyi honvédek 1867-es lajstroma „167, akkor még élő honvédnál megjelölte a foglalkozásokat, és ebből következtethető a toborzás idején a társadalmi összetétel. Eszerint a honvédek 79%-a paraszt volt, és közülük 122 napszámos, 2,1% volt az iparosok, 4,2% az értelmiségiek aránya.” Mint megállapítja, ezt az arányt tükrözi a Plohn József által lefényképezett honvédek öltözete is.

Bizony, a honvédek öltözete itt még nem azt a megbecsült állapotot sejteti, amiről évtizedek múlva Krúdy olyan lelkesedéssel ír. Akkoriban, amikor ezek a portrék készülnek, még az olyan elragadtatott írások, mint amilyen 1898-ban a Vásárhely és Vidéke hasábjain megjelent, sem tagadják a hősök nehéz sorsát: „Még a legelfogultabb és legérzéketlenebb szívű embernek a lelkében is megrezdült a hazaszeretet húrja, midőn látta végigvonulni az utcákon azokat az igénytelen, egyszerű, őszbecsavarodott, öreg embereket, akik ötven esztendővel ezelőtt vérrel áldoztak a haza oltárán s megteremtették a »honvéd« nevet, melyhez ezeréves történelmünk legszebb és legdicsőségesebb emlékei fűződnek.” Dömötör János idézi az album utószavában ugyanennek az újságnak egyik áprilisi számát, amelyben az alig két hónappal korábbi felvonulásról hírt adó emelkedettség helyett ezt olvashatjuk: „Az 1848–49-es szabadságharc egyik öreg katonája B. Kiss János követett el öngyilkosságot f. hó 17-én vasárnap délelőtt. Az elaggott honvédnek a szegénység, a már tűrhetetlenné vált nyomor adta kezébe a pisztolyt, mellyel a szívébe lőtt.”

Plohn műtermének faragott, díszes bútorai közé igen különböző társadalmi helyzetből érkeznek az idős honvédek. Százhuszonketten viselik mellükön a szabadságharcos honvéd érmet, többen Ferenc József-érmet is.Vannak, akik ünneplőruhájukban, vannak, akik agyonfoltozott hétköznapi nyomorukból kitekintve néznek szembe a kamerával. A tekintetek árulkodók, egy-egy gesztus, kéztartás, leejtett váll vagy felszegett áll is jelzi, milyen ember volt az, aki Kossuth hívására harcba indult. Vannak köztük bölcsek, megfontoltak, derűs emlékezők, szikrázó szemű öntudatosak, keserűn merengők, akiknek a hétköznap is megpróbáltatás, nem csak a csatatér. A szemünk előtt elidőznek pár pillanatra, kitekintenek ebből a furcsa örökkévalóságból, miközben úgy lépnek be a fényképész furcsa masinája elé, hogy életük nagy eseményére gondolnak, azokra az időkre, amikor a tenni akarás összehívta őket. Egykor fegyvert ragadva harcolni indultak a szabadságért, most meg egy egész élet csörömpöl utánuk, miközben feltűzik mellükre az érmeket és pár percre megpihennek a bársonnyal áthúzott, rojtokkal díszített, faragott karosszéken. 

Különleges ember áll velük szemközt, Plohn József fényképész, akivel szemben máig nagy adósságaink vannak. Már csupán a 154, hazaszeretetből elkészített honvédportré is elég ok volna, hogy a nagyközönség gyakrabban hallja a nevét, de életműve sokkal gazdagabb ennél, élete pedig torokszorítóan tragikus.

Hódmezővásárhelyen Plohn József Fényképészeti és Festészeti Műintézete a magyarországi fényképezés úttörő vidéki vállalkozásai közé tartozott. Az aradi születésű Plohn Illés alapította, aki családjával 1870-ben települt át Makóról. Fia, Plohn József, a későbbi cégtulajdonos 1869-ben Makón született, de élete és munkássága Hódmezővásárhelyhez kötődik. Egy évig tanult a Képzőművészeti Főiskolán, majd Koller festő és udvari fényképésznél, München, Párizs, Firenze és Róma útba ejtésével bejárta az európai művészet központjait, 1896-ban pedig már millenneumi nagyérmet nyert a fotóival.

Mély barátság fűzte olyan jeles alkotókhoz, mint Tornyai János, Rudnay Gyula vagy Iványi-Grünwald Béla festőművész, de bohém hangulatú műtermét Koszta József is mindig útba ejtette, ha Hódmezővásárhelyen járt. Barátja volt a későbbi Kossuth-díjas etnográfus, Kiss Lajos is, aki Tornyai Jánossal együtt néprajzi felvételek készítésére buzdította a fényképészt. 1885-től több mint háromezer képet készített, holott a nagy méretű üveglemezek komoly befektetést jelentettek az alkotónak, aki sosem volt igazán vagyonos ember – az első világháború idején jövedelmének egy részét hadikölcsönökbe is fektette. 1922-től van nyoma annak, hogy néprajzi felvételeit albumba szerkesztve jelentetné meg, támogatásért folyamodott a Képek a nagy magyar alföldi népéletből címmel tervezett, nagyszabású munka kiadásához. A kérelem a Magyar Nemzeti Múzeumhoz került elbírálásra, ám a néprajzi osztály vezetője, dr. Bátky Zsigmond igen rosszindulatú, faji előítélettől sem mentes véleményező levelében kifejtette, hogy „bárminémű támogatást indokolatlannak tart”. Ez évtizedekre megpecsételte Plohn József képeinek sorsát, hiába, hogy munkáját és annak szakmai értékét olyan emberek méltatták, mint Banner János régész, Móra Ferenc, Győrffy István néprajztudós vagy Baktay Ervin orientalista, nem kapott támogatást, még akkor sem, amikor az újságok is lehozták, hogy a „pótolhatatlan néprajzi felvételek folytatására a Kultuszminisztérium állami szubvenciót helyezett kilátásba”.

A harmincas évek végére Plohn József cukorbeteg lett, az idős, betegeskedő fényképészt 1944 májusában 30 nap elzárásra ítélték, mert nem viselte a sárga csillagot, majd még mielőtt ezt letöltötte volna, elhurcolták, és a haláltábor felé robogó egyik marhavagonban életét vesztette.

Plohn József özvegye visszatért Hódmezővásárhelyre, 1952-ben az addigra 1635 darabra csökkent gyűjteményt 1500 forintért – értékéhez mérten igen csekély összegért – eladta a Tornyai János Múzeumnak. A honvédportrékat leszámítva a többi felvétel azóta sem jelent meg önálló kiadványban.

Köszönet a cikk megjelenéséhez nyújtott szakmai segítségéért Bernátsky Ferenc történésznek, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum muzeológusának.