Döme Barbara

Akik zenében élik meg a szerelmüket

Látogatóban a Kossuth-díjas Lakatos Mónikánál

Csend van, csupán egyetlen dallam kóborol az utcán, hajnali mámorban belelép egy őrizetlenül hagyott tócsába, mosolyog, mert ma ilyen a kedve. Holnap újra felbukkan valahol, tán a Jóisten tornácán egy furulyából születik meg, feltarisznyázzák, aztán útnak eresztik. A teremtő így szól hozzá: Menjél, keresd meg azt az asszonyt, akinek torkából olyan muzsikaszó fakad, amitől pipacsok táncolnak a mezőn és remény kerül elő még a legsötétebb ládafiából is. Ha végeztél, feküdj hanyatt, és számold meg az égbe szökő lelkeket.

Pár pillanat alatt megérkezek 2023-ba. Lakatos Mónika és Rostás Mazsi nappalijában találom magam, ahol a házaspár éppen azt ecseteli, hogyan emlékeznek vissza a már emlegetett Ki mit tud?-ra. Ők nem sejtik, hogy az imént épp ott jártam. Jobb is, ha ez az én titkom marad.

„A Holdvilág Kamaraszínház akkori igazgatója, Malgot István nevezte be Mónit a Ki mit tud?-ra. Mi gyerekésszel, gyerekgondolkodással voltunk, úgy értve, hogy nem volt tapasztalatunk abban, hogyan is kell egy zenekart működtetni, senki nem menedzselt minket. A szervezők is úgy tekintettek ránk, hogy hát itt vannak ezek a gyerekek. De aztán amikor meghallották Mónit énekelni, minden megváltozott. Attól kezdve komolyan vettek bennünket. Móni végül saját kategóriájának győztese lett. Számunkra a Ki mit tud? volt a nagy áttörés, de menedzser nélkül nem jutottunk nagyon előre. Közben összeházasodtunk, Mónika babát várt, aztán babázott, így sokáig nem vállalt fellépést” – meséli Mazsi, akit arról is kifaggatok, mikor szertett bele Mónikába.

De mielőtt belemennénk a részletekbe, fontos tisztázni, hogy az oláh cigányok igen szemérmes emberek, ha a szerelmi életükről van szó. Szigorú szabályok jellemzik kultúrájukat, amiről mi, akik nem élünk köztük, csak nagyon keveset tudunk, például olyan dolgokat, hogy mások előtt még a strandon sem vetkőznek le, vagy hogy nem csókolózhatnak, ölelkezhetnek nyilvános helyen. A helyzet tisztázása érdekében arra kérem Mónikát, beszéljen kicsit arról, mit szabad és mit illik tenni egy szerelmespárnak, ha úgy, mint ők, mindketten oláh cigányok. Mónika már a legelején leszögezi, a szülei korosztályánál egy nőnek még azt sem lehetett kimondani, hogy szereti az urát, mert az is cikinek számít, nem beszélve a nyilvános érintésről. Mostanra kissé szelídült a helyzet.

„A kultúránkban nem mindent illik kimondani vagy tenni, viszont a zenének pont ezért van nagyon nagy szerepe, mert abban bátrabban beszélhetünk, dalolhatunk az érzéseinkről. Persze ott is van egy határ, az illendőséget nem léphetjük át. Nem minden esetben beszélünk az érzéseinkről, főleg nem a szülőknek vagy testvéreknek. Dalban egyszerűbb. Ezért is fontos a zene a cigányság életében, ez a híd mi kultúrákban.”

Fotó: Kurucz Árpád