Döme Barbara

Akik ott is jártak, ahol csak egy magyar él – Vándorlás Major Anitával és Margittai Gáborral

Varrok egy térképet kalandból, magyarok felfedezetlen titkaiból, őshazából, erdélyi harangzúgásból, hadifoglyok szenvedéseiből, elfeledett kastélyokból. Bepettyezem csodákkal, minden helyre teszek egy pontot, ahol ez a két szenvedélyes és bátor felfedező megfordult. Varrok egy térképet, hogy nyomukban járva mindenki átélhesse elfeledett múltunk, hogy milyen magyarnak lenni ott, ahol őseink jártak, ahol kastélyok romjai között talán már a fű sem nő.

Leteszem a kezemből a könyvet, amit olvasok. Arról szól, mi lett volna, ha nem tör ki az első világháború. Régóta izgat a párhuzamos valóságok kérdése, és most éppen arra gondolok, mi lenne, ha az egyik enyémmel párhuzamos világban Margittai Gáborral és Major Anitával rónánk a sivatagot, hogy szórványmagyarok nyomait kutassuk. A másik párhuzamos valóságban az egykori fogolytáborokat rejtő Szamár-szigeten azt figyelném, hogyan nyomoznak a tengerbe vetett magyar hadifoglyok után, a harmadikban pedig Gáborral és Anitával erdélyi arisztokratákról hallgatnánk történteket. Ehhez képest a mi valóságunkban éppen helyreállítani próbáljuk az internetkapcsolatot, hogy online tudjunk csatlakozni egy interjú erejéig. Gábor és Anita jelenleg is utazik, igaz, a mostani útjuk különbözik a többitől, már csak azért is, mert másfél éves kislányuk, Fanni is velük van, és mert végre nyaralnak. Horvátországban pihenik ki az év fáradalmait, bár amikor rákérdezek, hogy tudnak-e ilyenkor csak a kikapcsolódásra koncentrálni, elárulják, itt is figyelik a magyarok nyomait.

Csodák pedig léteznek

Az író-újságíró, felfedező házaspár élete az utóbbi időben jelentősen megváltozott, ugyanis a hosszú ideje óhajtott gyermekáldás megérkezett az életükbe. Fanni azóta mindent felülír, hozzá alkalmazkodnak a magánéletükben és a munkájukban is. Anita azt magyarázza, hogy gyakorlatilag fel kell pakolni az otthonukat, ha a kicsivel utazni szeretnének, ami jelentősen behatárolja, hová tudnak elmenni. Ezt persze cseppet sem bánják, s ebből az új, csodálatos szülői létből is a legtöbbet próbálják kihozni. Szeretnének minél több tudást átadni kislányuknak, megmutatni neki a világot, amelyre már most nagyon nyitott. Anita azt meséli, a kicsi jól bírja az utazást, sőt láthatóan élvezi. Rákérdezek arra is, hogy esetleg Gábor egyedül folytatja-e a távolabbi kutatásokat, mire kissé mindketten elbizonytalanodnak, aztán Gábor kijelenti, semmiképpen nem hagyják abba a megkezdett munkát. Anita természetesen nem tagadja, félti a férjét, még akkor is, ha tapasztalt, sokat látott utazó. Ugyanakkor mindketten tudják: a nyomozásokkal, felfedezésekkel nem állhatnak le, már csak azért sem, mert vállalás köti őket a Magyar Művészeti Akadémiához. Mindketten ösztöndíjasok, így három éven belül be kell fejezniük azt a projektet, amelyikkel megnyerték a pályázatot. Ez pedig a Tiltott kastélyok sorozatuk, amelyben történelmi családok sorsát mutatják be könyvben, multimédiás kiállításon és filmsorozatban. A házaspár internetes oldalán, amely a Külső magyarok címet viseli, megnéztem a Tiltott kastélyok című sorozatot. Bevallom, rég húzott be ennyire bármi is, mint ezek a történetek. A lebilincselő, képileg és mondanivalóját tekintve is igényes és valóban tartalmas, számtalan titkot feltáró filmeket nézve ismét nagyon bánom, hogy nem tudok utazni az általam elképzelt párhuzamos valóságok között, ugyanis egészen biztosan Anita és Gábor nyomába szegődnék, amikor az erdélyi arisztokraták egykori otthonait kutatják.

Ezekben a történetekben hit, remény és érték van, ezekből magunk is erőt meríthetünk. Mi lehet Anita és Gábor titka? Ezen gondolkodom, miközben újabb és újabb történetekbe olvadok bele az általuk készített kisfilmeknek köszönhetően. Az oldalukon töltött néhány napi kutakodás után azt hiszem, már van erről is elképzelésem. Ők azok, akik okosan, érzékenyen, alázattal és nem okoskodva állnak a témához, legyen szó a Szamár-szigeten tett, valóban történelmi jelentőségű felfedezésükről, vagy éppen Almásy László gróf Afrika-kutatásairól, s akik mindezt emberközeli módon, közérthetően, mégis igényesen tárják a közönség elé. A házaspár mindkét tagja megerősíti, hogy épp erre törekednek munkájuk során.

A világ értelmezése

Ebben a lapszámban minden a vándorlásról szól. Gábor és Anita azt mondják, mióta Szegeden, az egyetemen megismerkedtek, az életük egy végtelen vándorlás, térben és időben is. A vándorlás számukra a világ értelmezését jelenti. Ugyanakkor szükségük van egy otthonra, ahová hazatérhetnek, amely biztos pontot nyújt az életükben. Ezt egyébként egy Budapesthez közeli kis faluban találták meg. Gábor kijelenti, ez nem a felkapott települések egyike, ők valódi falusi környezetre vágytak, biogazdálkodással, nyugalommal, Fanni számára nagy kerttel. Anita azt meséli, utazásaik során hamar előjön a honvágya, nem tudja elképzelni, hogy ne Magyarországon éljen. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy férjével együtt nagyon ragaszkodnak a családjukhoz. Játszunk el mégis a gondolattal, s ha már eddig is a párhuzamos világokat emlegettem, nézzük, Gábor hol tudná elképzelni családjuk életét, mondjuk egy másik valóságban. Szóval, mi lenne, ha. Azt mondja, nagyon szeretik a mediterrán világot, Horvátországtól Gibraltárig több országban is szívesen élnének. 

S ha már a vándorláshoz kanyarodtunk, azt sem szabad elhallgatni, hogy a sok-sok utazásnak lehetnek árnyoldalai is. Gábor azt mondja, a legnagyobb kockázatot mindig maga az ember jelenti, sokszor látni a benne lapuló démont, vagyis rossz szándékot. Kezdő utazóként egyszer őket is megpróbálták elrabolni. Gábor így emlékszik vissza az esetre:

– Marokkóban történt a dolog, ahol egy rejtői városban, Tetouanban jártunk. Elragadtak minket, hogy elvigyenek valami leprafészekbe, hogy ott szálljunk meg. Akkor valóban dulakodnunk kellett, hogy elszabaduljunk. Egyiptomban is vigyázni kell, ugyanis a helyiek minden bőrt megpróbálnak lenyúzni a külföldiekről. Ott is majdnem tettlegességig fajult az utazásunk. De akkor még túlzottan jóhiszeműek voltunk, ami aztán megkopott az idők során, sokkal tapasztaltabbak, megfontoltabbak lettünk.

Anita hozzáteszi: fontos, hogy az ember józan megfontoltsággal tudjon létezni a világban, ahogy most már ők is teszik. Mint mondja, az utóbbi időben az is előfordult, hogy az arab világban éppen velük kacsintottak össze, amikor egy francia, vagy amerikai turistát megpróbáltak átverni. Ez is bizonyítja, hogy elfogadták őket.

Egymást kiegészítve

A vándorlás témát tovább görgetve Anita arra is kitér, hogy a kalandjaik párban működnek igazán jól, a férjével remekül kiegészítik egymást, talán éppen azért, mert más szemmel nézik a világot. Úgy véli, kettőjük közül ő a megfontoltabb, Gábor lobbanékonyabb, de jobban tájékozódik, ő pedig mélyebben belelát az emberekbe. Miközben a házaspár beszél, arra gondolok, olyanok ők, mint az olajozottan működő fogaskerekek egy gépezetben, amely azért jött létre, hogy a múlt fehér foltjait feltérképezze, vagy éppen felfedezze azokat a helyeket, amelyeken csupán egy magyar él – egészen leegyszerűsítve, hogy visszahelyezzék a térképre az eddig felfedezetlen, magyarok lakta településeket. Nem könnyű küldetés. Ám ez a cseppet sem könnyű munka időnként olyan élményeket is tartogat a házaspár számára, amelyek meghatározó pontok maradnak az életükben. Gábor erről is mesélt:

– Első világháborús kutatásokat folytattam a Krn-hegyen, amit egyszer egyedül másztam meg. Ez nem nagy alpinista teljesítmény, ugyanis alig több mint kétezer méter, inkább más miatt érdekes. Az első világháborúban itt komoly hegyi háború folyt, és a mai napig ott vannak a szögesdrótfoszlányok, az emberi csontok a kövek alatt. Felmásztam a csúcsra, ahol mindenféle ágyúállások vannak, de találni százéves konzervdobozokat, cipőtalpakat is. Mire felértem, leszállt a köd, ami ott életveszélyes, mert a Krn csúcsa egy meredek szakadékban végződik. Én pedig eltévedtem. Ott aztán mindent átéltem, tudtam, hogy csak egy rossz lépést teszek, és maga a természet végez ki. Végül egy birkanyájat követtem, ők tereltek a helyes útra. Ilyenkor nemcsak az életösztön élesedik ki az emberben, hanem a történelmi ösztön is. Ez másik alkalommal Anitával a Szaharában voltunk. Rátaláltunk az interneten egy félig beduin, félig berber emberre, aki Almásy László-rajongó volt. Ennek köszönhetően olyan kedvezménnyel vitt el minket a sivatagba, ami nélkül nem tudtuk volna kifizetni az utat. Így jutottunk el a Szahara legmélyére, nyolcszáz kilométerre minden lakott területtől és vízforrástól. Ott megéreztük, miért lehet ebbe a tájba beleszeretni. Ókori romok, múmiák a föld alatt, ahová négykézláb kell bemászni, ahol érezni a halálszagot, ami háromezer év után is ottrekedt. És amikor rád borul a szaharai éjszaka, a bolygón való létezésedet is értelmezhetővé teszi. Ilyenkor egyszerre éreztem át a biológiai és történelmi létemet.

Törökbúzás Péter

De nemcsak meghatározó élményekkel, hanem meghatározó emberekkel is találkozott vándorlásai során a házaspár. Gábor arról beszél, hogy egy bizonyos Törökbúzás Péter volt az első ilyen személy az életükben. Ő egy gyimesi csángó parasztember volt, aki Gáborékat egyetemi csoporttársaikkal együtt befogadta, miközben Erdélyben utazgattak. Ez a férfi emberségből, alázatból, a természet és a magyarság iránti szeretetéből adott példát, állítja Gábor, aki azt is hozzáteszi, ezt csak az értheti igazán, aki maga is átélt hasonlót. Tette ezt úgy, hogy mérhetetlen szegénységben nevelte hat unokáját, mert a menye elveszítette a férjét. És ez az ember az utolsó falatját is megosztotta a hozzá betérőkkel. Gábor és Anita később többször is visszamentek Törökbúzás Péterékhez.

A házaspár szóba hozza még azt a szamár-szigeti börtönőrt is, aki bár rettenetes körülmények között töltötte az életét, mégis mélyen emberséges tudott maradni, például elsírta magát, amikor a magyar hadifoglyok haláláról beszélt.

S ha már a legmeghatározóbb dolgoknál tartunk, arra is rákérdezek, a Szamár-szigeten tett felfedezésükön túl melyik útjukat tartják a legemlékezetesebbnek. Egybehangzóan mondják, hogy azt a szaharai expedíciót, amikor is Almásy gróf egyik felfedező útvonalát járták végig. Itt egyebek mellett látták a nyílhegy borította karavánutakat, az Almásy László által felfedezett tájakat, barlangokat, azokat a térképeket, amelyeket legtöbben csupán firkának hisznek, pedig óriási értéket képviselnek. S bár sok-sok felfedezés kötődött az évek során Gábor és Anita nevéhez, ők legnagyobb eredményüknek mégis a szórványkutatást tartják. Úgy gondolom, ezzel nem érdemes vitatkozni. 

Varrok egy térképet. Párhuzamos világok lesznek rajta. Amikor eljön az idő, összefogom a négy sarkát, hogy ezek a különböző valóságok összeérjenek, s hogy történetünk főhőseivel tarthasson mindenki az ő világukba, amelyben az érték valódi érték, a hang emberi, a magyarság emlékei pedig szaporodnak. A térképet időnként leporolom, kimosom, kikeményítem, szépen kivasalom és felteszem a polcra, olyan helyre, ahol majd az unokáink is hozzáférhetnek.