Leczo Bence

„Adj nekem lelkeket, uram!” – Kerényi Lajos atyával beszélgettünk

„Átélve Isten győzedelmes mosolyát, hogyan vénülhetnék meg?”

Tizennyolc évesen megjárta a frontot, hadifogságba került, nagybetegként hazaengedték, majd a piarista rend feloszlatása után titokban szentelték pappá. Kilencvenhat évesen több mint hatvan éve járja a kórházak intenzív osztályait, hogy vigaszt adjon a betegeknek, a Nagymarosi és Egerszalóki Ifjúsági Találkozók egyik életre hívója. Tavaly ünnepelte pappá szentelésének hetvenedik évfordulóját, a rubinmisét. Hivatásának jelmondata: „Adj nekem lelkeket, uram!” Kerényi Lajos atyával beszélgettünk. 

Egy nagyon direkt meghívással kezdődött a szakmai pályája, életútja. Mi történt őnnel kilencévesen a templomban? 

Nem meghívással, hanem kinevezéssel. Mindenki életében van több-kevesebb ötlet, amit a teológia idea impulsának nevez, belénk öntött ismeretnek. Ezek között van természetes és természetfölötti is. Kilencévesen már régóta ministráltam Almásfüzitőn, és amíg vártuk a tisztelendő atyát a sekrestyében, bejött Jézus az ajtón. És nem nézett senki másra, csak négyen voltunk, fogta a nagy misekönyvet, odalépett hozzám, a szemembe nézett, és azt mondta, hogy te fogsz nekem ministrálni. A szó eredetileg szolgálást jelent. Nem kérte, hogy jönnék-e, hanem kinevezett. Ebből aztán papi hivatás lett, sőt annál több is. Akkor kezdtem megérteni, hogy az emberi élet értelme a többé levés. Hogy lépjünk ki önmagunkból, gyűjtsünk új értékeket, gazdagodjunk gondolkodásban, szeretetben, érzelmi világban és a végtelenben. 

És valahogy minden igazán értékes dolog, ami nem rombol, mind-mind telítődik szépséggel. A nagy alkotó úgy alkotta meg ezt a világot, hogy minden fejlődjön. Annyi csoda van: az ásványok, az anyag, a makrokozmosz, a mikrokozmosz, tehát a csillagvilág, a kicsiny világ, a dolgok világa, a sejtek. Csak nem vagyunk rá alkalmasak, hogy észrevegyük. Az a célunk, hogy alkalmassá váljunk. És közben ki kell képeznünk magunkat, hogy észrevegyük, ami nem igazi érték. Az ember telítődik, van, aki jóval, mások rosszal. Káin és Ábel harca örök a világban, mert szabad akaratunk van. Megértettem, az a küldetésem, hogy ragyogjak, sugározzak. Szenvedés nélkül pedig nem megy. 

A szenvedés korán kezdődött. Érettségi előtt a piaristákhoz jártam Tatára, de abbahagyták a tanítást, jöttek az oroszok a Vértes felől. Elvittek bennünket katonának, kiképeztek, frontharcos lettem, fogságba estem, kivittek a Szovjetunióba, a Donyec-medencébe. Mindent ki akartak ölni belőlünk, az ember egyéniségét akarták megsemmisíteni. A mai világban is nagyon sok a kiüresedett ember. Csak az eszmény az, ami éltet, ami mindig följebb visz, és megvilágosodás. Ady Endre azt mondja egy versében, hogy „Mi egyesítsen, nincsen eszme…”, hogy hiányzik a szeretet, a szép, a jó, a távlati cél, az öröm, a természetfölötti. Mindenkiben van egy őseszme, ami onnan ered, hogy a nagy alkotó a maga képére teremtett bennünket. Az ő ősenergiája mindenkiben benne van. Kiirtani ugyan nem lehet, de megeshet, hogy nem tud érvényre jutni, ha mindenféle gondolat, negatív eszme ránehezedik. Ezért van ilyen sok üres ember. 

Nekünk, három-négy fiúnak ott kint a fronton, megvolt az eszménk, egyházi iskolába jártunk, sugároztunk valami értékeset. Ezt nem lehet megfogalmazni, de mégis van. És minél többször kerül az ember ilyen sugárözönbe, annál ragyogóbbá teszi a világot. Mécs László egy verse, a Fényt hagyni magunk után! pontosan leírja, mit jelent vinni a fényt. 

Hogyan lehetett erősnek maradni a fogolytáborban? 

Ez volt a küldetésem a fogságban. A legnagyobb bánatom az volt, mikor odajött egy orosz katona fél-magyartudással, és azt mondta nekem, hogy „te már többet nem vagy Kerényi Lajos, hanem 93-as szám”. Ez azt jelenti, hogy nem mehetsz magadtól sehova, csak ahova mi küldünk vagy viszünk. Nem gondolhatsz mást, csak amit mi mondunk. Ezeknek a nagy, hatalmas eszmerendszereknek negatív irányú a küldetésük. Az ember szabadságra született. Nekem az tetszik a kereszténységben, hogy minden a mienk, szabadok vagyunk, dönthetünk a jó és a rossz között. Az Isten szabaddá tesz. Hárman-négyen voltunk ilyen fiúk a fogságban, akik próbáltunk helytállni, és nem megalkudni az öngyilkossági kísérletekkel, a keserűséggel. Mindannyiunknak volt egy-egy nyaklánca feszülettel, amit elvettek tőlünk. Elhatároztuk, megmutatjuk ennek az istentelen világnak, hogy győzni tud a kereszt a vörös csillag fölött. És annak a pár túlfűtött, fantáziában gazdag fiatalnak nem biztos, hogy ez bölcs elhatározása volt. A feszületet visszaloptuk. Akkoriban köveket cipeltünk ide-oda-amoda, és egy cérnára fűztük fel a kereszteket, hadd lássa mindenki, mert abban van a lét minden szépsége, az élet értelme. Nagyon sokan oda is jöttek, szegények, gyerekek, mikor megálltunk, tömegével csókolgattak, mondták, hogy „ó, Jeszusz Krisztosz!”. Úgy meghatódtunk, hogy az egyik srác mondta, fiúk, itt van az Isten. És én akkor nagyon örültem. 

Az Úr mindig ilyen ügyekkel bízott meg. Nagy nehezen hazakerültem, hetven gennyes sebem volt, legyengültem, éppen hogy nem haltam meg. Valahogy hazakevert a világ, a Jóisten gondviselése, és akkor elhatároztam, hogy az eszmét, a kereszténységet, az egész értékvilágot és értékrendet meg kell mutatnom. És össze kell gyűjtenem a válaszokat, amelyek érdeklik az embereket. Honnan jöttem, hová megyek? Miért a sok bűn? Miért a sok szenvedés? Miért a halál? Meg kell mutatnom, hogy milyen intelligencia van a mikro- és makrovilág mögött, mennyi harmónia, belső összefüggés található ott. A véletlen nem tud annyi milliárd dolgot összehangolni, mint ami van. Ez egy Isten-bizonyíték, és meg kellett ismernem, hogy gazdagíthassam az embereket és fényt adjak nekik. 

Fotó: Éberling András