Döme Barbara

„A szabadság fogalma a vastag falak mögött töltött évek során kitágult”

Bodor Ádám: Valósággal kirúgtak a börtönből

Hogy mit jelent számomra Kolozsvár? Egyebek mellett barátokat, magyarságot, történelmet, irodalmat és igen, Bodor Ádámot. Amikor ebben a városban járok, óhatatlanul eszembe jut az a tizenhét éves fiú, akit az ötvenes években rendszerellenes összeesküvés vádjával letartóztattak, aztán a szamosújvári fegyházba került. Azt, hogy Bodor Ádám a letartóztatásakor még csak egy kamasz gyerek volt, mi sem bizonyítja jobban, miszerint a bebörtönzésétől a két évvel későbbi kiszabadulásáig tizenegy centit nőtt. S ez csak egyetlen változás abból a sokból, amin keresztülment a börtönévek alatt. Bodor Ádámot, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar írót szabadulásának napjáról kérdeztük, de az is szóba kerültbeszélgetésünk alatt, mit jelent neki a szabadság.

– Hogyan emlékszik vissza a szabadulásának napjára? Milyen érzések kavarogtak önben, mitcsinált, hová ment először? Azon a napon valóban „lógott valami a levegőben”? Tényleg megérzett valamit?

–  Ha sok mindenre talán már csak homályosan, de letartóztatásom és szabadulásom napjára elég
pontosan emlékszem; sorsformáló eseményekről van szó. Nem hiszem, hogy megéreztem volna
valamit, de tényleg szokatlan lelkiállapotban ért a meglepetés. Nem vagyok egy csüggedő alkat, a
reménytelenség ritkán kerített hatalmába, mégis épp azon a napon – 1954. szeptember 3-a volt – a
szabadulás, egyáltalán a falakon, őrtornyokon túli világ, ahonnan hangok sem szűrődtek be, teljesen
valószínűtlennek, csak távolodó emlékképnek tűnt. A világot a büntetőtelep, a börtönépületek,
műhelyek s az általuk körbezárt udvar valósága jelentette. Pedig egy ideje a többi elítélthez képest
kiváltságos helyzetben teltek napjaim. A szamosújvári fegyházban – ahol korábban a betyár Rózsa
Sándor haláláig raboskodott – a politikai foglyok kétszer tizenkét órás műszakban, hétvégi pihenőnap
nélkül, méltatlan munkakörülmények között dolgoztak, de ez még mindig elviselhetőbb volt, mint a
zárkában tengődni, összezárva az örökös félelemben, megalázottságában eltorzult személyiségű többi
elítélttel. Ám a termelést egy váratlan intézkedéssel valamikor tavasszal vagy nyár elején egyik napról
a másikra felfüggesztették, attól fogva a rabok a zárkában maradtak. Engem és néhány
nélkülözhetetlen szolgáltatót kivéve. A karbantartók, a pékek és a szakácsok mellett egyedül engem
vezettek át reggelente a műhelyekbe. Az volt a feladatom, hogy miután jegyzékbe vettem, fessek
leltári számot minden rögzített berendezésre, gépekre, munkaeszközökre. Ezt a kiváltságos státust
pártfogómnak, Szőcs őrmesternek köszönhettem, aki beosztásánál fogva – szakképzett mester volt – a
műhelyeket felügyelte, és aki – szabadulásom után tudtam meg –, miután egyszer ravaszul
elkotyogtam neki szamosújvári unokabátyám nevét, rettenetes kockázatot vállalva felvette vele a
kapcsolatot, és hogylétemről folyamatosan tájékoztatta. Mivel korábban a játékfestödében dolgoztam,
elhitette feletteseivel, hogy a feladatra, leltári számok festésére nincs nálam alkalmasabb az
ezernyolcszáz fogvatartott között. Az akkori börtönviszonyokhoz képest egyenesen jó dolgom volt,
egymagam, felügyelet nélkül, pepecseltem, lazsáltam, élveztem az egyedüllétet az üres műhelyekben.
Aznap szokatlan hőség, tikkasztó forróság telepedett a városra, állt a levegő, a műhelyből a

börtönépület napsütötte sárga falára láttam, a mérhetetlen közönyt, részvétlenséget árasztó
bedeszkázott ablakokkal a végzet érzetét keltette bennem: innen nincs szabadulás. Kihozták az ebédet,
a megszokottnál is gyanúsabb kinézetű levest, szürke langyos lében úszkáló káposztalevelekkel, az
edény alján pár szem árpakásával, rá se bírtam nézni. Bár évek óta egyszer sem laktam jól, némi
habozás után az egészet a lefolyóba öntöttem. Nem is folytattam a munkát, csüggedten mélázva,
letörten bámultam magam elé. Közben hallottam a műhelyekre nyíló vaskapu döndülését, ahogy
valaki végigszalad a kavicsos udvaron, ahogy föltépi a földszinti ajtót, és lélekszakadva trappol felfelé
a lépcsőn. Társam, Delbács Endre volt. Hagyj itt mindent, és gyere, futás, megyünk haza!, mondta.
Rossz vicc, feleltem és nem mozdultam. De mögötte megjelent egy fegyőr is, hűvösen közölte, hogy
vége a pingálásnak, mozgás, mert vár a fodrász. Fodrász! A jelenet első látásra valóban ízetlen
színjátéknak, rossz viccnek tűnt, de hamarosan kiderült, tényleg várt rám a fodrász. Egy kopaszra
nyírt fejjel próbált kezdeni valamit. Ki kellett néznem valahogy, az ország főügyésze személyesen
helyezett társaimmal együtt szabadlábra. Este tizenegykor otthon voltunk, Kolozsváron. Hova
mentem először? Másnap reggel a sarki dohányboltba, mert otthon nem tartottunk cigarettát, aztán
pedig a pékségbe. Az ismeretlen elárusító rám nézett: Sittes vagy, öcsi? Ne is mondj nekem semmit, te
most szabadultál. Rám volt írva.

– Eleinte tényleg nem hitte el, hogy szabadon engedik?

Csak úgy, váratlanul? Nem volt szokás. Ha letelt a büntetés ideje, inkább arra lehetett számítani, hogy
az elítéltre még rásóznak két-három év úgynevezett adminisztratív büntetést.

Fotó: Kurucz Árpád