Szilágyi Diána

„A ringben csak saját magamra számíthatok, és senkire se háríthatom a felelősséget”

Zsiga Melinda: Háromszor is túladtak rajtam, most meg én, az állami gondozott roma kislány világbajnoki bronzérmet hozok haza, hát hogy lehet ez?!

Ha vannak valóság írta tündérmesék, Zsiga Melinda története biztosan az. Édesanyja nem vitte haza a kórházból a picike Somogy megyei putriba, később két nevelőszülő is túladott rajta. Verték, éheztették, és az iskolában is gyakran volt a kortársak gúnyolódásának céltáblája. Kilencéves korára már annyi mindenen volt túl, hogy nehezen szavazott bizalmat annak a családnak is, aki végül szeretetébe fogadta. Mégsem kallódott el, hanem elszánt akarással küzdött ki magának egy kick-box világbajnoki bronzérmet, és sportkarrierje azóta is töretlenül dübörög, talán mert már nemcsak a testét edzi, hanem a lelkét is igyekszik rendben tartani. Egy kívül-belül gyönyörű emberrel beszélgettem. 

Sportkarrierjét hét-nyolc évesen, atlétikával kezdte. Ügyes és kitartó volt, a tanárai dicsérték, és a sikerélmény mámorítóan hatott rá. Akkoriban alakult meg a marcali kézilabdacsapat, amikor felsős lett, és Melinda is játszhatott. Ebben is tehetségesnek bizonyult. 

– Rengeteg kézilabdameccset néztem, és láttam, hogy az emberek mennyire szeretik a kézit, milyen népszerűek a lányok. Már akkor tudtam, hogy én a sport által szeretnék kiemelkedni – idézi fel. – Vannak jó emlékeim is, de vegyesek az érzelmeim, ha erre az időszakra gondolok. Azt hiszem, ahol sok nő van összezárva, az sosem egyszerű, mert a rivalizálás, a féltékenység gyakran megjelenik. Csapatjátékosnak tartom magam, mindig szorgalmas és kitartó voltam, az edzéseket sosem lógtam el, nem feleseltem, sorra lőttem a gólokat. Mégis sokszor mentem gyomorgörccsel edzésre. Ha páros feladat volt, biztos lehettem benne, hogy én leszek az, akinek nem lesz párja. Nem tudom mással magyarázni, mint hogy roma vagyok, és emiatt nem akart párban lenni velem senki. De ebből is sokat tanultam, mert ma már edzőként nagyon figyelek arra, hogy páros feladatnál senki se érezze kirekesztve magát.

A középiskola alatt már NB I/B országos kézilabdaligában játszott, és az volt a célja, hogy válogatott játékos lehessen. Amikor Budapestre került főiskolára, több csapatban is játszott egyszerre, kereste a helyét, ahol befogadják, ahol csak az számít, mit tud nyújtani a meccsen. Nem volt könnyű dolga.

– Egyik csapatban a csajok nem passzoltak nekem a pályán, nem szorítottak helyet az öltözőben, és a földön kellett öltöznöm, de ez senkit nem zavart. Volt olyan csapat, ahol az edző nagyon megértő volt, és látta a helyzetemet, mégsem tudott a lányok hozzáállásán változtatni, a másik helyen maga az edző volt, aki játéklehetőséget sem adva, tízperces bemelegítés után küldött el azzal, hogy nem férek be a csapatba. Saját magamért soha nem álltam ki, inkább eljöttem, de másokért már akkor is nagyon könnyen szót emeltem, mert azt nem bírtam elviselni, hogyha valakit igazságtalanul bántanak – mondja.

Fotó: Kurucz Árpád