Döme Barbara

A pék, aki a miniszterelnökkel szeretne sütni

Galamb Alex – a cigányteleptől az Év embere címig

Mielőtt belevágnánk Alexszel a beszélgetésbe, felidézem azt a helyet, ahonnan a fiatalember indult. Mára már nyoma sincs a Számozott utcában álló egykori háznak, ahol Alex kisgyerekként élt. Nem tagadja, hogy ez a hely cigánytelepi része volt Miskolcnak, ahol az emberek rozoga viskókban éltek, a gyerekek mezítláb játszottak az utcán. A Galamb családban csak addig volt rend és harmónia, amíg az édesapa élt. Miután beteg lett és meghalt, Alexék élete pokollá változott.

– Míg apám élt, olyan jó volt látni, hogy dolgoznak a szüleim. Anyámnak ugyan nincs szakmája, de a varrodában segédmunkásként foglalkoztatták, onnan tudtunk öltözködni. Apám a vasgyári piacon dolgozott, reggel mindig korán kelt, mielőtt munkába ment, hozott nekünk kakaós csigát. Ha elmentünk valahová vásárolni és mi elsírtuk magunkat, mert szerettünk volna valamit, meg tudták venni. Apám halála után minden megváltozott. Akkor én hétéves voltam, négy testvérem volt, két nagyobb és két kisebb, a kicsi még csak kétéves. Anyukám mély depresszióba esett, nem foglalkozott velünk, a munkáját is otthagyta. A nővérem nagyon korán, tizennégy évesen férjhez ment. Anyám nem volt erős asszony, nem látta el szülői kötelezettségeit. Mi is olyanok lettünk, mint azok a családok, akik segélyből, özvegyi nyugdíjból meg árvaellátásból élnek. De ez a pénz semmire nem volt elég. Senkit nem érdekelt, hogy mi, gyerekek mit csinálunk. Este tíz óráig nyugodtan kint fogócskázhattunk a cigánytelepen. Azt hittem, ez a szabadság, és nagyon élveztem. Ma már tudom, hogy kellett volna valaki, aki nyakon vág és a helyes útra terel. Anyám az alkoholhoz nyúlt, esténként vagy megfürdetett minket, vagy nem, sokszor tiszta ruhánk sem volt. Az osztályközösség nehezen viselte, hogy büdösen, koszosan járok iskolába. Volt, hogy a csótányt bevittem az iskolába, mert a tolltartómban volt, máskor meg egér jött elő a táskámból. Ilyen nem történt, amíg apám élt. Az volt a szerencse, hogy az iskolában ingyen kaptunk enni, de persze nem mindig mentem be, csellengtem. Teljesen lemaradtam a tanulásban, de az osztályfőnök megsajnált és átengedett második osztályba. Nem kellett volna, mert így csak a lemaradást vittem magammal, írni, olvasni sem tudtam rendesen. Harmadikban aztán már megbuktam, kétszer jártam ezt az osztályt.

Ezt követően Alex édesanyja hitelt vett fel, és Diósgyőrbe költöztek, egy lakótelepi lakásba, ahol a kisfiú számos problémával találta magát szembe, éppen abból fakadóan, hogy nem volt senki, aki megtanítsa az alapvető viselkedési formákra.

– Emlékszem, rám szóltak az anyukák, hogy nem szabad a játszótéren pisilni. De én korábban nem tudtam, hogy ez nem helyes viselkedés. Engem senki nem tanított meg a vécé használatára, otthon csak kinti árnyékszék volt. Tizenkét éves voltam, amikor először eljutottam a könyvtárba. Azért mentem be, mert a többiek azt mondták, ott lehet internetezni. Egy nagyon kedves könyvtáros néni dolgozott ott, aki azt mondta, ha megcsináljuk a házi feladatot, akkor internetezhetünk. Másoknak csak egy órát engedélyezett, de én tovább is maradhattam. Andi néni színezni is megtanított, egyszer még kiállítást is csinált a képeimből. Azt mondta: látod, ha odafigyelsz, bármi lehet belőled az életben. A könyvtárban tanultam meg rendesen írni és olvasni is. Nagyon szerettem ezt az életet, de anyám nem bírta a bérházat, eladta a komfortos lakásunkat, és elköltöztünk Hernádnémetibe, a cigánytelepre. Azt mondta, unatkozott és magányos volt, ezért kellett mennünk. Ekkor gyűlöltem meg anyámat, mert kiszakított egy normális életformából, egy olyan közösségből, ahol szerettek, támogattak, és ahová én is beilleszkedtem.

 

Könyörgött, hogy az intézetbe mehessen

 

Amíg az adásvétel lebonyolódott, Alexék édesanyja testvéréhez költöztek Miskolcra. A gyerekek ismét új iskolába kerültek. Fél év után Hernádnémetibe költöztek.

– Annyira megszerettem Miskolcon a perecesi iskolát, hogy megmondtam anyámnak, én Hernádnémetiből is oda fogok járni, ha kell, gyalog. Szerencsére ebbe beleegyezett, sőt a legkisebb testvéremet, Tibikét is én hordtam magammal busszal mindennap. Ötödikes voltam, a tesóm elsős. Volt, hogy lázasan mentem az iskolába, csak hogy szabaduljak otthonról. Utáltam a cigánytelepet, utáltam mindenkit, utáltam, hogy ott kellett hagynom a könyvtárat Diósgyőrben. Anyám azt gondolta, hogy a számítógépért vagyok oda, közben a közösség hiányzott, amit annyira szerettem. Hernádnémetiben végül a nővéremékhez költöztünk, ő oda ment férjhez. Teljesen ki voltunk szolgáltatva. Lázadoztam, hogy én nem akarok ilyen életet élni, nem akarok a malac alól trágyázni, közkútról vizet hordani meg ilyenek. Amikor megláttam a Hernádnémeti táblát, már rosszul voltam. Inkább csellengtem iskola után Miskolcon, csak ne kelljen hazamenni. A kistesómat is vittem magammal, más választásom nem volt. Tizennégy évesen végképp elegem lett, könyörögtem, hogy vigyenek el az intézetbe. De nem vittek, mert anyám mindig megjátszotta magát, amikor jöttek vizsgálódni. Aztán a tizenötödik születésnapomon fogtam magam és Hernádnémetiből gyalog bementem Miskolcra. Három napig az utcán aludtam. Féltem, hogy bűnöző leszek, ezért inkább bementem az intézetbe, hogy segítsenek rajtam. Tudtam, laknom kell valahol. Hosszú könyörgés után befogadtak, lett saját ágyam, nem akartam elhinni. Tizenöt éves koromig anyámmal aludtam, mert nem volt máshol hely. A legjobban azt sajnáltam, hogy az öcsémet otthagytam Hernádnémetiben, de szerencsére kicsit később őt is befogadták a gyermekvárosba, ahol együtt lehettünk. Az intézetben nagyon jó közösség volt, mindenre megtanítottak, hogyan kell az angol vécét és a zuhanyzót használni, mi az a házirend, hogyan kell rendet tartani, takarítani, és adtak reggelit is. Kaptam bérletet, zsebpénzt, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Kijavítottam az addigi rossz jegyeimet is, ami nagy dolog volt. Közben áthelyeztek a Miskolci Gyermekvárosba, ahol valódi családias közösség és környezet fogadott. Nagyon szerettem ott lenni.

 

Fotó: Kurucz Árpád