Bonczidai Éva

A névjegykártyáján csak hat betű szerepelt: Petőfi

Szilágyi Márton: A végső csata nem jövendölés, hanem a szabadságeszmény megfogalmazása

Egy mészáros fia művész akar lenni, több utat kipróbál, de bizony nem mindenben tehetséges. Ott az unokatestvére is, Orlai Petrich Soma, a csizmadiamester fia, aki festőnek tanul, majd ösztöndíjjal Bécsbe jut. Úgy tűnik, a XIX. század első fele az a korszak, amikor az emberek elkezdenek merni olyan dolgokról ábrándozni, amelyek addig az ő társadalmi osztályukra ritkán voltak jellemzők. Szilágyi Márton irodalomtörténészt Petőfi művésszé válásának időszakáról kérdeztük. Szó esik arról is, hogyan függ össze a járvány a forradalmi költészete apokaliptikus képeivel, és a kolera pusztítása hogyan erősíti fel a világjobbító törekvéseket.

 

– Milyen az a társadalmi berendezkedés, amelyben a Petőfi-jelenség feltűnik?

– A rendi társadalom átalakulása hosszú folyamat. A XIX. századi magyar társadalomban még akkor is, amikor már a polgári berendezkedés lesz uralkodó, nagyon erősen ottmaradnak a rendi struktúrák. Így aztán determináló erővel bír az, hogy ki melyik társadalmi rétegbe születik bele, mert ez meghatározza azokat a tipikus karrierlehetőségeket is, amelyek előtte megnyílnak. Viszont a XIX. század első felében már ezen túlmutató lehetőségek is fölmerülhetnek. Ha Petőfi társadalmi determináltságát nézzük, akkor a honorácior státus az, ami számára befutható, tehát egy nem nemesi értelmiségi pálya. De az ő ambíciói ezen túlmutattak. Ez különösen akkor látszik, ha megnézzük az egykori aszódi iskolatársainak a pályafutását: akikkel együtt elkezdte az evangélikus iskolát, evangélikus lelkészek, jegyzők, tanítók lettek.

– Talán azt is fontos megjegyezni, hogy mindenekelőtt a szülőkben fogalmazódik meg az, hogy a gyerekük értelmiségi legyen, hiszen ezért járatják iskolába. És Petőfi, amikor kikacsintgat a vándorszínészet vagy a katonai pálya felé, de később az irodalmi ambícióival is szembemegy a szülői elvárással.

– Főként az apja akarhatta az értelmiségi pályát a fiának. Jól látszik, hogy amikor még nagyon tehetős volt, mennyire ambicionálta, hogy a fia tanult ember legyen, és a tanultság mellett az asszimilációt is támogatta – azt, hogy magyarul tanuljon, és magyar közegbe kerüljön. A kisebbik fia esetében ez sokkal kevésbé volt így, holott teljesen logikus lenne, hogy épp a nagyobbik fiát akarja maga mellett tudni mészárosként, de ő ezt szerepet a kisebbik fiára, Istvánra testálta. Sándor esetében viszont tudatosan szervezte meg úgy a taníttatását, hogy magyar értelmiségi legyen a fiúból. S az is szembetűnő, hogy Petőfi minden felekezet iskolájában megfordult: járt az evangélikusokhoz, a reformátusokhoz és a katolikusokhoz is. Az a vágy, hogy tanult emberként meghaladja azt a lehetőséget, ahova a születése determinálta, akkor is ott maradt Petőfiben, hogyha soha nem zárta le végbizonyítvánnyal az iskoláit. A másik fontos metszet, ahonnan képet kapunk arról, milyen pályalehetőségek várhattak volna rá, az Petőfi írói baráti társasága, akikkel létrehozta a Tízek Társaságát 1846-ban. Ha ennek a tíz (Petőfit leszámítva kilenc) embernek a társadalmi hátterét és karrierlehetőségeit megnézzük, láthatjuk, hogy a tízek közül mindössze hármójuknak van nemesi címe (Pálffy Albert, Jókai Mór és Lisznyai Kálmán). Tehát az 1840-es évek új írónemzedékében eleve ott volt ez a honorácior lét, amely a művészi törekvések miatt mégis túlmutatott a hagyományos rendi szerepkörökön. Ez nem csak Petőfire volt jellemző, hanem másokra is. Petőfi annyiban lesz példaadó, hogy ebből a nemzedékből ő az, aki képes megélni az írói működéséből. Egyetlen példa van még erre: Jókai. Az írói működést úgy értem, hogy ők ketten nemcsak az írásokért kapott honoráriumból éltek, hanem az írósághoz kapcsolódó betöltött állás, a lapszerkesztés is ide tartozott. A többiek esetében ez nem működött magától értetődően és kizárólagosan. Ehhez az életformához olyan típusú tehetség és olyan munkabírás is kellett, amely Jókainál és Petőfinél volt meg: minden nap írni, s minden adódó, járulékos feladatot elvégezni. A 22 éves Jókai volt a legfiatalabb lapszerkesztő a XIX. század első felében – ezt a karrierkezdetet nagyon nehéz felülmúlni azóta is. Petőfi előtt amúgy egyetlen példa volt arra, hogy valaki képes az irodalmat úgy beépíteni az életébe, hogy ez a megélhetését is lehetővé teszi: Vörösmarty Mihály. De neki mások voltak a lehetőségei, hiszen egy korábbi periódusban építette ki az életét; őt például harmincéves korában akadémikussá választották, s ez rendszeres havi jövedelmet is jelentett. Az 1840-es évek nemzedékének már nem volt befutható pálya ez a korai akadémikusság, mert addigra megszilárdult az akadémiai rendszer, és már nem lehetett ilyen fiatalon íróként bekerülni a tudós társaságba.

Fotó: Kurucz Árpád