Leczo Bence

A nap, amikor vízre szálltunk

„Nem akármilyen tavunk van” – mondja Molnár Endre hajóskapitány

„Zöld szél. Zöldbe borult ágak. / Bárka ring a tenger fodrán, / ló és lovas hegyre hágnak” – írja Federico García Lorca, és az ember hasonlót érez, amikor elhagyja a szárazföldet, és egy sétahajón nekiindul a Balatonnak. Bár a zöld itt inkább kékes, a hegyek pedig messze a horizonton nyúlnak el, a hajón, ahogy körülveszi a víztömeg, hallani a zubogást, ahogy folyamatosan csurog a hűtővíz a tóba, az ember megérez valamit abból a nyugalomból, ami vízre csalta a kalandvágyókat, és amiből manapság a nagyvárosokban, de eleve a modern életben is csak egy-egy falatnyi jut. 

Épp az utolsó járatot csíptük el Siófokról. A Tünde nevű hajót 1927-ben építették Balatonfüreden, 1945-ben a visszavonuló német csapatok fel akarták robbantani, de a személyzet elsüllyesztette, hogy megőrizze az utókornak: 1946-ban kiemelték és helyrehozták, négy évvel később acéltestet és zárt utasteret kapott, tavaly ünnepelte 95. születésnapját. A hányatott múltból semmit nem venni észre, ahogy a háromtagú legénység irányítása alatt szeli a tó vizét. 

A Balatoni hajózás, sőt a hajózás hőskorában mindez másképp volt. A Dunán leginkább külföldi szakemberek dolgoztak, a legnagyobb magyar pedig egy levelében úgy írt minderről, hogy a révkalauz pesti volt, a kapitány mainzi, a gépész pedig birminghami, a kapitány utasításait a gépész csak nehezen tudta végrehajtani, mert egyikük nem beszélt angolul, másikuk viszont nem értett németül. 2021-ben volt 175 éves a balatoni hajózás. 1846. szeptember 21-én, épp Széchenyi István születésnapján bocsátották vízre Füreden a Balatoni Gőzhajózási Társaság hajóját, a Kisfaludy gőzöst, amely negyven évig rendületlenül szállította az utasokat. A társaság 1887-ben, jogutód nélkül megszűnt, egy évvel később pedig Esterházy Mihály társaival megalapította a Balatontavi Gőzhajózási Részvénytársaságot, egy évvel később pedig vízre is bocsátották a Kelén nevű gőzöst, amely 1891-ben a Baross nevet kapta Baross Gábor, a „vasminiszter” után. Az eredeti név viszont nem ment veszendőbe, Fáy András Sió című tündérmeséje nyomán még két gőzöst vízre bocsátottak, a Kelént és a Helkát. 

Az első vitorlásokat a Festeticsek építették: 1753-ban egy olyan sószállító hajót, amely képes volt 12 szekérnyi árut vinni, majd 1797-ben Festetics György egy sószállítóként és luxusjachtként is használt hajót, a Phönixet is vízre bocsátott. A hatalmas vitorláson 16 evező kapott helyett, és ötvenfős legénység működtette. A későbbi balatoni vitorlázást egy bulvárhír indította be: 1866-ban ugyanis a Sürgöny című lapban megjelent, hogy Erzsébet királyné a nyár egy részét a Balatonon tölti. Siófokon emiatt felújították a vasútállomást, Ranolder püspök Csopakon kastélyt építtetett, a főurak pedig hajókat hozattak a tóra. 

A hajó

A Szent Miklós egy picit más, mint a többi balatoni hajó – ezt már Molnár Endre kapitánytól tudom meg. Félórával korábban érkezünk a megbeszéltnél, ekkor még munkaruhában, a legénységgel együtt tisztítja, újítja, dédelgeti a hajót, majd pontban tizenegykor megjelenik a kapitány nyári egyenruhájában.

A Szent Miklós impozáns, negyvenkét méter hosszú, hatalmas hajó, eredetileg tengeri szolgálatra szánták és İzmirben használták. Széles, magas és rendkívül erős: a kormányállás is impozáns, harminckét négyzetméteres. A falon egy Horthy Miklós-idézet függ: „Gondolataim az Atlanti-óceán partjáról szüntelen hazaszállnak a Duna–Tisza partjaira, édes hazámba, melyet számomra a világ legszebb országa sem pótolhat. Itt naponta látom a tengert, eredeti élethivatásom annyira kedvelt életelemét, és gyönyörködöm benne. Mély a tenger és végtelen… de mélyebb szeretetem, mely szülőhazámhoz fűz, és végtelenebb a vágyódásom, mely a magyar földre, a magyar nép körébe hazavonz!” Odafent egy sakk-készlet, játékra készen fekszik az egyik asztalon: mint utólag kiderül, Balatonfüred és Siófok között ötven perc az út, így ha a kapitánynak nincs feladata, és a legénység más tagja is ráér, szívesen sakkoznak. Több ilyen ötvenperces utat teljesítenek egy napon, de ha mégsem érnek a parti végére, akkor sincs nagy baj, a táblát nem bolygatja senki. 

Fotó: Éberling András