Ágoston Szász Katalin

„A kedvenc történeteimet szeretném megosztani” – Zalka Csenge Virág mesemondóval beszélgettünk

Zalka Csenge Virág tevékenysége kiemelkedő és üde jelenség a mai magyar meseirodalomban. A kortárs gyerek- és ifjúsági irodalmat, valamint a popkulturális témákat és érdeklődési köröket a népmesék világával szintézisre emelő mesemondó az elmúlt tizenöt évben bejárta az egész világot – személyesen és képzeletben egyaránt. Hétköznap a Világszép Alapítvány szakmai munkatársa, évente immár több mesegyűjteménye is megjelenik. A Tarkabarka Hölgy varázslatos hivatásáról mesél.

– Nagyon örülök, hogy vándorlás kapcsán beszélgetünk, a mesemondói munkásságodhoz szerintem nagyon illő témakör. Mit hív elő benned ez a fogalom?

– Az utazás számomra nagyon erősen összefonódik a meséléssel: a mesék maguk is utaznak helyről helyre, kultúrából kultúrába, ahogy a mesemondók is. Hivatásos mesemondóként nagyon szeretem a munkámban, hogy rengeteget utazhatok, külföldi fesztiválokra, konferenciákra hívnak előadni, mesélek angolul és spanyolul is. Ez mindig borzasztóan izgalmas, hogy nem turistaként, hanem mesélőként vagyok jelen egy másik kultúrában. Ilyenkor a helyi mesemondók szoktak elszállásolni, akiktől rögtön meg is hallgatom a helyi történeteket. De a nyaralásra is úgy szoktam felkészülni, hogy elolvasom a célország meséit, és általuk ismerem meg a tájat, a közeget, amibe érkezem.

– A legtávolabbi kultúrák meséit ismered megszámlálhatatlan mennyiségben. Ezt praktikusan hogyan lehet megvalósítani, hogyan osztod be az idődet, hogyan válogatsz az olvasnivalók között, hogyan rendszerezed a már megismert történeteket a fejedben?

– Nemrég fejeztem be egy magamnak állított kihívást, hogy a világ minden országából elolvassak egy-egy népmesés kötetet. Végül majdnem kétszáz országból kétszáz gyűjteményt böngésztem végig, talán csak nyolc-tíz ország volt, ahol nem találtam teljes könyvet, így az internetről gyűjtögettem történeteket. Több mint öt év telt el, mire a végére jutottam, a térkép mentén haladtam, így követni tudtam a szomszédos országok hasonló meséit. Ez akkora élmény volt mesemondóként, és annyira sokat adott szakmailag a több tízezer mese, amit elolvastam, hogy folytatom a kihívást olyan kultúrák meséivel, melyeknek nincs politikailag saját, különálló állama. Most éppen az ötvenöt kínai kisebbség meséit olvasom – ez az én képzeletbeli vándorlásom az elmúlt két év röghözkötöttségében.

– Hogyan képzeljük el a mesék kialakulását, hogyan vándorolnak országról országra, hogyan formálódnak a hasonló történetek? A világ különböző pontjain, különböző kultúrákban vagy esetleg ugyanabban a közegben alakulnak ki a változatok?

– A változatok kialakulásának jó része a mesemondók sara. (Nevet.) A hagyományos mesélők nem szöveget tanultak, hanem történetet, és azt mindenki kicsit másképp színezte. Magyar népmeséknek például öt-hat-hét-nyolc változatát szoktam elolvasni egy-egy gyűjteményhez különböző mesemondóktól, és teljesen más tud lenni az egész végkimenetel. A történet szerkezete, amit a néprajzosok szüzsének hívnak, az amerikaiak pedig a mese csontvázának, mindig ugyanaz, de a hozzáadott részletek mindenkinél egyediek. Az egyik nagy kedvenc tündérmesém a széttáncolt cipellők vagy papucsok története, és ott például mesemondótól függ, hogy a királylányokat a végén megbüntetik, amiért elszöktek táncolni, vagy esetleg megússzák azzal, hogy hozzámehetnek a királyfiakhoz, akikkel együtt táncoltak. Érdekes, hogy a férfi mesemondók inkább megbüntetik a lányokat, míg a női mesemondók általában együttéreznek velük. A másik tényező a kulturális meghatározottság. A néprajzosok rengeteget vitatkoznak azon, hogy tudnak-e ugyanazok a struktúrák a világ különböző pontjain egyszerre megszületni, vagy tényleg annyit utazik egy-egy történet, hogy eljut mondjuk Burmából Európába. A selyemút mentén például jól megfigyelhető, hogy ugyanaz a sztori megvan mindenhol Kínától Törökországig. De biztosra veszem, hogy vannak olyan ősmesék, amelyek egyszerre születtek meg több helyen, az általános emberi tapasztalatok hasonlóan inspirálják a kreativitást a világ minden táján.

– Az utazáson, a kultúrák megismerésének vágyán, a hagyományőrzésen túl mi késztetett arra, hogy mesemondóvá válj?

– A teljes mesemondói munkásságom igazából a történetek okozta ujjongásból fakad. Már gyerekkoromban is, ha nagyon jó sztorit hallottam vagy olvastam valahol, muszáj volt továbbadnom, rögtön siettem a barátaimhoz és a családomhoz, hogy ezt hallgassátok! Ma is azért mesélek, mert a kedvenc történeteimet szeretném megosztani.

– Több mint tizenöt éve vagy a pályán. Fel tudsz idézni egy bizonyos pillanatot, amikor eldöntötted, hogy mesemondó leszel, vagy ez már egészen gyerekkorodtól egyértelmű volt számodra?

– Ez két irányból indult nálam, az egyik a szájhagyomány volt: a szüleim, a nagyszüleim nagyon sokat meséltek nekem, az apai nagyapám történetei például a klasszikus, falusi népmesemondás hagyományát őrzik, így a hétköznapokban, a konyhaasztalnál, ebéd közben, mindig rengeteg mesélés volt nálunk. A másik katalizátor az olvasás volt. Nagyon korán megszerettem a mitológiát, a kelta hőslegendákat, és kamaszkoromban ki is találtam, hogy én kelta bárd akarok lenni. Aztán kiderült, hogy ezt nem lehet szakmaszerűen űzni, úgyhogy elmentem régésznek. Már a régészeti szakra jártam, amikor megtudtam, hogy van olyan, hogy valaki hivatásos mesemondó, és léteznek erre képzések, konferenciák, fesztiválok. Azonnal kipattant a fejemből a szikra, ma is emlékszem, pontosan 2006. június 28-án, hogy én ezt akarom csinálni. Másnap már nyomtattam is magamnak brosúrákat és névjegykártyát, és azonnal tudtam, hogy nekem ez lesz a hivatásom.

– Felkerested ezeket az intézményesített képzéseket, vagy hogyan indultál? Kitől lehet megtanulni egy ilyen régi mesterség fortélyait?

– Addigra már rengeteget meséltem magamnak, az osztálytársaimnak és táborokban a gyerekeknek, úgyhogy igazából menet közben tanultam. Külföldi mesemondókat kerestem fel, őket hallgattam, ők adtak tanácsokat, küldtek nekem könyveket, volt, aki pénzt is küldött, hogy vegyek magamnak mesemondó-CD-ket. A nemzetközi mesemondó-közösség borzasztóan nyitott, és amikor meghallották, hogy itt van egy huszonegy éves magyar lány, aki mesélő akar lenni, mindenben segítettek, és nagyon kedvesen tanítgattak az elején.

– Később tudományos szempontból is részletekbe menően foglalkoztál a mesék és a mesemondás jelenségével. Hogyan képzeljünk el egy külföldi mesemondó-egyetemet?

– Amerikában a 70-es évek elején indult el a mesemondás reneszánszának nevezett mozgalom, előbb az Appalache-hegység régi kultúráit őrző mesélők, valamint afrikai-amerikai mesélők képviseletében, majd egyre több fesztivált és konferenciát rendeztek, létrehozták az amerikai mesemondó-szövetséget (National Storytelling Network), és végül erre alapult az egyetemi képzés Johnson Cityben, Tennessee államban. Ezt végeztem el én is, a mesteri szakdolgozatomat a szerepjáték és a mesemondás kapcsolatából írtam. Tizenévesen nagyon szerettem az asztali szerepjátékokat, tudod, a M.A.G.U.S. és a Dungeons and Dragons, amikor ülünk egy asztalnál és sztorikat mesélünk. A szakdolgozatomban azt vizsgáltam, hogyan lehet ezeket a játékokat felhasználni arra, hogy felkeltsük a kamaszok érdeklődését a mesék iránt. Elkészítettem egy-egy játékmodult egy Artúr-legendából és az aranygyapjú mítoszából, és végigjátszottuk gimnazistákkal, akik utána rögtön mentek is a könyvtárba, hogy elolvassák, miként végződött az eredeti sztori. A doktori dolgozatomban pedig kicsit továbbvittem ezt a témát, és a digitális szerepjátékokkal foglalkoztam.

– Sokszor észre sem vesszük vagy rosszallóan tekintünk azokra a popkulturális tartalmakra, amelyek a tizenéveseket érdeklik, pedig a legtöbb ma népszerű film, sorozat, zene, egyéb internetes „látnivaló” népköltészeti és mitologikus alapokra épül. Szerinted hogyan volna érdemes megközelíteni ezt a jelenséget?

– Nekem tulajdonképpen ez a kedvenc témám. Az angol nyelvű blogomon fut egy StorySpotting nevű sorozat, ahol azt játszom, hogy ha filmben, könyvben vagy sorozatban találok egy népmesei vagy mitikus motívumot, akkor azt kielemzem, megkeresem a párhuzamokat, és levezetem, ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Például a Salamon király döntését játszották el most legutóbb egy kórházas sorozatban. Borzasztóan élvezem a popkulturális műveltséget, nagyon szeretek képregényeket olvasni, videójátékok forgatókönyvírójaként is dolgoztam egy időben. Nagyon jól lehet a gyerekekhez, még inkább a kamaszokhoz, de felnőttekhez is kapcsolódni, ha tudom, hogy miről beszélnek. Amerikában meg is jelent egy könyvem, a Tales of Superhuman Powers, amelyben a szuperhősös filmekből kigyűjtött szuperképességekhez kerestem népmeséket, és ezzel szerettem volna megmutatni, hogy ezekről a képességekről már nagyon régóta álmodnak az emberek. 

– Milyen további szempontok alapján választasz mesét egy-egy gyűjteménybe vagy a mesemondós alkalmakra? Vannak kedvenceid?

– Igazából eddig soha nem írtam mesét, hagyományos történetekkel szeretek dolgozni. Szerintem a repertoárom kilencvennyolc százaléka népmese. A nagyon régi történetek érdekelnek, eposzokat is nagy örömmel mesélek. Leginkább az olyan történetek foglalkoztatnak, amelyek vizuálisan is megfognak; én képeket látok magam előtt, amikor mesélek. Például a szárnyas farkas a magyar népmeséből vagy Zál és Rudábé a perzsa királyok könyvéből, a fehér hajú herceg és a sárkánykirálylány… A szívem másik csücske pedig a reprezentáció, hogy ki lehet hős egy mesében, milyen hősöket adunk a következő generációnak, ebből született a Ribizli a világ a végén magyar vonatkozásban, illetve A kalóz királylány nemzetközi történetekkel. Számomra mindig különösen kedves, ha mondjuk egy talpraesett lány a főszereplője egy mesének, vagy egy furfangos asszony, vagy egy olyan férfikarakter, aki gondoskodó és nem csak erővel old meg feladatokat. A generációkon átívelő családtörténetek nagyon különlegesek, a fiát egyedül nevelő apa vagy a kedves mostoha történetét is nagyon fontosnak tartom elmondani. Ezeket a rendhagyó családmeséket a Világszép Könyvek-sorozat első kötete, a Széltestvér és Napkelte gyűjti össze. A kópékat is borzasztóan szeretem, mert kisebbek, gyengébbek a többieknél, de okosabbak is, és a furfangjukkal mindig kiemelkednek. Az ő történeteikkel a Törpeszarvas és a déli álom című, frissen megjelent könyvemben, a Világszép Könyvek-sorozat második kötetében találkozhatnak az olvasók.

– A vizuális képzelet tekintetében milyen szerepük és fontosságuk van az illusztrációknak? Milyen a jó illusztráció egy mesekötet esetén?

– A szóbeli mesélés egyik nagy erőssége, hogy nem ad kész képeket a hallgatónak, hanem az ő fantáziájára bízza a vizuális kitöltést, ezért egy népmesegyűjteményben az illusztráció mindig kardinális kérdés. A Ribizli-sorozatot Herbszt László illusztrálta, szerintem lenyűgözően gyönyörűen. Nagyon szeretem a stílusában, hogy nem egy-egy konkrét jelenetet szokott lerajzolni, hanem szimbólumokat emel ki a mesékből (például a hattyú, a bogár motívuma, illetve népi motívumokat, például szőttesmintákat használ). Így megadja ezt a csodálatos színvilágú hátteret, és közben mégsem vesz el a fejben alkotott képekből. A Világszép mesék illusztrátora pedig Bertóthy Ágnes, aki hasonlóan zseniálisan nyúl a történetekhez, ugyancsak motívumok és formák alapján készít rajzokat a mesék fejlécébe.

– Feneketlennek tűnik a népmesés tarisznyád, az olvasók örömére. Min dolgozol éppen?

– A Móra Kiadónál készülő kötetem kicsit más lesz az eddigiekhez képest, ugyanis ezek most saját mesék. Nagyon érdekes az írói folyamat, sokkal nagyobb benne a művészi szabadság, de ezek is népmesei inspirációjú mesék. Például voltak történetek, amelyeket mesélés közben olyan sokszor megváltoztattam, hogy teljesen új mesék születtek belőlük, vagy néha találok három-négy soros kis néprajzi szösszeneteket, amikből kikerekítek egy-egy egész mesét.