Kőhalmi Andrea

A Himnusz mi vagyunk

Batta András: „Mindenki külön-külön imádkozik, csak egyszerre szólal meg”

A himnusznak világszerte két típusát ismerjük, a magyar viszont egy harmadik. Nem monarchikus dicsőítés és nem is induló, hanem egyedülálló módon fohász. A műfaj egyik jellegzetességével ellentétben nem a tömeg közös dala, hanem az egyének saját imája, ami alkalmakkor egyszerre szólal meg. Már akkor vitathatatlanul töltötte be szerepét, amikor hivatalosan még egy másik dallam viselte a címet, s ez megszakítás nélkül így is maradt, noha valójában csak 1989-ben iktatták törvénybe. Nemzeti fohászként élt túl olyan időszakokat, amikor alapértékei a regnáló hatalom számára nem voltak éppen kedvesek: hivatalos ceremóniákon is felcsendült az Osztrák–Magyar Monarchiában és a szakrális tartalmakkal nem kifejezetten barátságos kommunista évtizedekben sem volt hivatalos ünnepség nélküle. Kétszáz éves a Himnusz szövege. Batta András Széchenyi-díjas, Erkel Ferenc-díjas zenetörténésszel beszélgettünk róla.

A legrégibb himnuszok monarchikus dicsőítő énekek, az uralkodót magasztaló, jól megszólaltatható közösségi dallamok. Ennek nagyon jó példája a God Save the King vagy God Save the Queen, ami az angol lelkületnek nagyon megfelel. Szeretnek több szólamban énekelni, ez pedig egy egyszerű dallam, azzal a szöveggel, hogy Isten óvja a királyt vagy a királynőt, ami nagy különbség a magyar himnusszal szemben.

A másik ilyen emblematikusan jó, monarchiát dicsőítő ének a Gott erhalte Franz den Kaiser, a Habsburg császári himnusz, amelyet Joseph Haydn írt, miután a 1790-es években Londonból visszatért Bécsbe. Az angoloknál Händel nyomán jött rá arra, hogyan lehet nagy közösségeket megmozgatni zenével, s ezt valósította meg otthon. Ebben az időszakban vált a császárság nemzeti zeneszerzőjévé, ekkor írta a grandiózus oratóriumait nagy, jelentős témákról. Így született meg a Teremtés, Az évszakok és ebbe a vonulatba tartozik a himnusz megírása is. Gyönyörű, hangszereken is jól játszható dallam, ami aztán később egy vonósnégyes lassú tételében is előfordul.

Van egy másik ága is a himnuszoknak, az ugyancsak jól énekelhető indulóké.

Ilyen például a Marseillaise. Ki lehet menni vele a csatatérre harcolni a hazáért, Allons enfants de la Patrie, le jour de gloire est arrivé. Egyáltalán nincs köze a császársághoz. A néphez és a francia dicsőséghez kapcsolódik, híres története szerint egy francia katonatiszt írta meg egy éjszaka alatt. Az egyik legjobb himnusz, ami aztán a szabadság szimbólumává vált – bár ez már a francia forradalom után volt, amikor megismerték ennek a szabadságnak az árnyoldalait is. Ilyen az olasz, de ismerünk jó néhány más, hasonlóan pattogó ritmusú, harcos jellegű himnuszt is.

A magyar himnusz nem a monarchikus, és nem is a harcos, induló típusú.

Ismereteim szerint a világ vagy háromszáz himnusza között egyedülálló, hogy a miénk egy fohász, egy ima. Ami alapvető különbség minden más himnusszal szemben. Az Istent is azzal szólítja meg, hogy áldd meg a magyart, nem pedig, hogy óvd az uralkodót. Mindenképpen különleges. A transzcendens hívása a magyarságtól nem áll távol, de benne van az elszakadási, függetlenedési vágy, az identitáskereső reformkor lelkülete is. 1844-ben járunk, amikor Erkel Ferenc egy pályázatra megírja a zenét. Zseniális húzás volt, hogy erre Kölcsey Ferencnek ezt az akkor még nem széltében-hosszában elterjedt költeményét vették elő. Ráadásul a mélyen magyar, felmenőit a honfoglalásig visszavezető Kölcsey önmagában is egy csoda. Ül Csekén a maga depressziójával, magányosan, csalódva egy csomó dologban, politikai csatározásoktól, kritikáktól körülvéve, gazdálkodik, és közben megírja remekművét A magyar nép zivataros századaiból. 1823-ban tisztázza le, de mint ahogy az ugyancsak az 1820-as években keletkezett Bánk bánnak, úgy tűnik, a Hymnusnak sincs táptalaja. Alig olvassa valaki, a Bánk bánt elő sem adják, csak jóval később.

Kölcsey költeménye különösebb visszhang nélkül pihen több mint húsz évig. Hogyan kerül újra elő?

Jön egy fantasztikus figura, Bartay Endre, aki a Nemzeti Színház igazgatójaként egy igazi kulturális menedzser. Egyszer csak előszedi a Kölcsey-féle Hymnust, és megpályáztatja a megzenésítését. Ő egyébként már korábban Vörösmarty Mihály Szózatára is zeneszerzői versenyt írt ki, és amit legalább ennyire fontosnak tartok, hogy népszínmű-pályázatot is hirdetett. Ez utóbbiak már kimentek a divatból, de a 19. század közepétől ezrével írták őket, és elképesztő népszerűségre tettek szert. Mivel a soknemzetiségű Pest-Buda népének nagyobbik része, a főképp német, cseh, zsidó polgárság idegen ajkú volt, meg kellett őket tanítani magyarul. Nemcsak beszélni, de gondolkodni is. Ezt szolgálták a népszínművek: a falusi miliőben játszódó, népi motívumokkal átszőtt, szereplőiket, beszédstílusukat, zenéjüket, betétszámaikat tekintve is magyar darabok. Az 1840-es években, a forradalom előtti időszakban nagyon megerősödik a nemzeti öntudat, s robbanásszerűen terjednek el az azt erősítő kezdeményezések, ekkoriban lesz a Pesti Magyar Színházból is Nemzeti Színház. Ennek a korszellemnek is következménye a Himnusz. Visszatérve a pályázatra: Erkel egyhangú szavazással nyerte meg a versenyt.

Fotó: Kurucz Árpád