Bonczidai Éva

„A Búbánat-völgyben van egy szikla, én majd oda akarok kerülni”

Ambrus Attila: Amióta ezek a szerencsétlen föníciaiak kitalálták a pénzt, azóta csak a baj van vele

„Én nagyon egzakt csávó vagyok, amit vállaltam, azt betartom. Rabló is úgy voltam, hogy reggel nyolckor kiraboltam a bankot, és kilenckor ott voltam edzésen” – jegyzi meg Ambrus Attila, amikor próbálom kideríteni, milyen ember ő valójában.

Ambrus Attiláról köztudott, hogy 1988-ban a vonat alján kapaszkodva szökött át a román határon Magyarországra, évekig jégkorongozott, de valójában rablóként vált ismertté. Híres és hírhedt lett egyszerre. Nem bagatellizáljuk azt a tényt, hogy bár rablásai során kerülte a fizikai erőszakot, a tettei következtében emberéletek is mentek tönkre, de azt sem hallgathatjuk el, hogy a popkultúra különös alakjává vált, a kilencvenes évek egyik hőse lett, aki rendszeresen túljárt a rendőrök eszén. Titokzatos és ravasz volt, sokaknak szimpatikus is, holott 1993 és 1999 között harmincszor rabolt: bankot, postát, utazási irodát, takarékszövetkezetet. A rablások előtt a helyszínekhez közeli kocsmákban whiskyt ivott, ezért kapta a médiában a Viszkis rabló nevet. Álöltözetének kellékei, parókái, napszemüvegei ma már múzeumban vannak: a híres magyarországi bűncselekményeket és a hazai kriminalisztika relikviáit bemutató Rendőrmúzeumban ugyanis külön vitrint kapott a Viszkis.

Ambrus Attilát idővel elkapták, de fél év múlva megszökött, majd további három rablást követett el. Ismét elfogták, 2002 szeptemberében 17 év fegyházbüntetésre ítélték, de jó magaviselete miatt 2012 januárjában szabadult. A börtönben leérettségizett, majd elvégezte a kommunikáció szakot, diplomamunkájában a fiatalkori bűnözésről írt, és a bűn gyökerének fogalmát vizsgálta különböző kultúrákban. A rács mögött a keramikus szakmát is kitanulta, most ebből tartja el a családját – a kerámiái kelendő portékák, a vásárokban mai napig keresik őt a rajongók. Nemrég Szentendrén üzletet nyitott, itt ülünk le a vevők érkezése előtt beszélgetni.

A bolthelyiség egyik sarka relikviákkal van berendezve, és egy falkép is összegzi a Viszkis történetét, de van itt jópár róla szóló cikk is, meg persze kötetek – több könyvet is írtak az életéről, dokumentum- és mozifilm készült a történetéről, és most van rá esély, hogy egy amerikai film is létrejöjjön. Jó, kalandos sztori ez – ha csak a dramaturgiai fordulatokat nézzük. De ha a valóságot, akkor jóval mélyebb rétegei is vannak gyerekkori bántalmazással, fatalizmussal, modern démonokkal. De ott van a konok és sajátos igazságérzet is, a határozott vélemény a világról és egy egyenes ember. Végül is sikertörténet – arról, hogy meg lehet érkezni oda, ahol már nem kell hazudni.

Nem a Viszkis történetét akarom vele sokadjára elmeséltetni, hanem az érdekel, hogy Ambrus Attila milyen ember, ezért azzal az elhatározással érkeztem, hogy a Proust-kérdőívként elhíresült viktoriánus szalonjáték néhány kérdését teszem fel neki.

 

– Ki az az élő személy, akit a legjobban csodálsz?

– Hú, megfogtál. Az a baj, hogy rengeteg hiteltelen ember van akár a sportvilágban, akár a közéletben. És aki nem tűnik annak, arról is gyakran kiderül, hogy nem az, akinek látszott. Valami csontváz mindig kiesik a szekrényből. Ez annyira méltatlan. Egyetlen embert sem tudnék mondani, akiről ki merném jelenteni, hogy hiteles és felnézek rá. Ez most nagyon profánul hangzik egy volt bankrabló szájából, de ez van.

– Melyik az a tulajdonság, amit leginkább elítélsz saját magadban?

– A fatalizmusom. A végletek embere vagyok, sajnos. Mindenben. Ha például elkezdek piálni, akkor a vödör a mérce.

– Mi az a tulajdonság, amit leginkább elítélsz másokban?

– A gerinctelenség.

– Mit tartasz a leginkább túlértékelt erénynek?

– Azt, amiről épp papolnak, hogy olyannak kell lenni, de közben úgy érzed, nincs akkora tétje. Én azt vallom, hogy abban a közösségben, ahol élsz, ott harmóniában élj. Nem kell mindenkinek megfelelned, de a szűk, közvetlen környezeteddel békében kell tudnod élni. Azt, hogy milyen erényeket és normákat próbálnak rád tukmálni, nem kell komolyan venni. 

– Milyen esetekben szoktál hazudni?

– Ma már megtehetem, hogy nem kell hazudnom. Ötven fölött már megengedhetem magamnak ezt a luxust. Mindenkinek ezt kívánom, hogy érjen el arra a szintre, hogy nyíltan felvállaljon dolgokat. Néha neki kell menni bárminek, hogy tudják, ki vagyok, nem árulok zsákbamacskát, de már nem kell hazudnom. Régen simlis voltam, ezt nem vitatom, de azóta megvilágosodtam.

– Melyik az a tulajdonság, amit leginkább nagyra tartasz egy férfiban?

– Az igazságérzet. Meg az, hogy kész elvekért, akár ideológiáért vagy a családjáért kockáztatni az életét. Ez, azt gondolom, hogy ma már kiveszett erény, mert mindenki félti a nyomorult kis szar életét, és becsicskultunk, ahogy Csernus doktor mondaná.

– Melyik tulajdonságot értékeled leginkább egy nőben?

– Az őszinteséget. És hogy vállalja a gyengeségeit.

– Melyik az a kifejezés, amelyet a leggyakrabban használsz?

– Azt nem tűrné el a nyomdafesték. Szoktam csúnyán beszélni, főleg, hogyha felvágják az agyamat. Hogy ezen kívül van-e olyan kifejezés, amit gyakran használok, azt a feleségem tudná igazán megmondani. De az jellemző rám, hogy rengeteget ismétlek. Mindig többször elmondok mindent, mert úgy vagyok vele, hogy legyen rend: mindenki fejében legyen tiszta, hogy mit beszéltünk meg. Én nagyon egzakt csávó vagyok, amit vállaltam, azt betartom. Rabló is úgy voltam, hogy reggel nyolckor kiraboltam a bankot, és kilenckor ott voltam edzésen.

– Mikor és hol voltál a legboldogabb?

– Azt hiszem, hogy az első olyan pillanat az életemben, amikor tényleg felhőtlenül tudtam örülni, a gyerekeim születése volt.

Fotó: Kurucz Árpád