Döme Barbara

A Balatontól az olimpiai ezüstig

Csopaki vizit Berecz Zsombornál

Állok Csopakon a Balaton-parton, tombol a szél, a víz úgy hullámzik, mintha a Jóisten saját kezével simogatná. Vitorlások pettyezik a tavat, távolról látni, ahogy szelik a habokat. Verseny van, nem csoda, ha nagy a sürgés-forgás a Procelero Sportegyesület telephelyén. Próbálok nem láb alatt lenni, amíg beszélgetőtársam, Berecz Zsombor, a tokiói olimpia ezüstérmese megérkezik. Kint van a vízen, mondják a többiek, a versenyt felügyeli. Kicsit örülök is annak, hogy egyedül maradtam, bámulhatom a vizet, csak úgy, céltalanul, közben elmerülök néhány régi történetben, amelyek a balatoni vitorlázás hőskorát idézik.

A Balaton szerelmese vagyok, nem titok, sokszor leírtam már, ezért gyakran kutatok olyan történetek után, amelyek a tóhoz kapcsolódnak. Nemrég találkoztam az Addio III nevet viselő vitorlás legendájával, amely azért is ragadott meg különösképpen, mert állítólag ez a hajó sok író kedvence volt. A 40-es cirkálót 1941–42-ben készítették egy balatonfüredi orvosnak, dr. Horváth Boldizsárnak. A doktornak köszönhetően az Addio III 1959-ben megnyerte a legendás balatoni vitorlásversenyt, a Kékszalagot, de emellett számtalan megméretésen futott be elsőként a célba. Már önmagában ez is igen izgalmas, de engem leginkább az villanyozott fel, hogy ezen a vitorláson az 1950-es és 60-as években számos író szórakozott, akik Lipták Gábor író vendégszeretetét élvezték Balatonfüreden. Egyebek mellett megfordult itt Egry József, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Keresztury Dezső, Örkény István pedig itt írta a Tótékat. El kell ismernünk, nem akármilyen társaságról van szó. 

Amíg Berecz Zsomborra várok, eszembe jut a Kishamis is. Ellentétben pikáns nevével, a Kishamis nem egy negyvenes évekbeli táncosnő, hanem a Balaton „öreg hölgye”, vagyis a legidősebb vitorlása. A Kishamis ma már műemléki védettség alatt álló hajó, 1896-ban épült a balatonfüredi hajógyárban, a Széchenyi család megrendelésére. A millenniumi hajófelvonuláson már részt vett. Érdekesség, hogy a Kishamis tiszteletére hagyományőrző vitorlás-túraversenyt rendeznek a Balatonon, aminek a Hamis-szalag nevet adták. Az „öreg hölgy” századik születésnapja óta annak fedélzetéről koszorúzza meg a Balatont a Vízügyi Sport Club színeiben a hajó mindenkori legénysége minden vitorlázószezon kezdetén. 

 

Az első balatoni élmény

Gondolataimból egy férfi hangja térít vissza a csopaki Balaton-partra. Már jön is Zsombi, mondja, és fejével a kikötő felé mutat. Éppen megáll egy hajó, fedélzetén sárga kabátos, magas fiatalemberrel. Amint kiszáll a járműből, barátságosan kezet nyújt, és mindjárt szabadkozik is, hogy nem akart megváratni, de hát a verseny ilyen, mindig akad tennivaló. Ráadásul most az időjárás sem barátságos, a meteorológusok egész napra esőt és vihart ígértek, szerencsére mostanra csak az erős szél érkezett meg. Zsombor behív egy fedett részre, a szélviharban ugyanis kényelmetlen lenne hosszasan beszélgetni. Közben megkérdezem, hol van a legendás hajója, amivel annyi rangos versenyt nyert. Éppen itt, mellettünk, mutatja a kék ponyvával letakart vitorlást. 

Amint leülünk, Zsombort arról faggatom, mi az első balatoni emléke. Úgy képzelem, hogy totyogó korában már a tó vizét szelte édesapjával, ám tévedek. Az olimpikon azt mondja, tizenhárom éves volt, amikor először látta a magyar tengert.

– Az első balatoni élményem valóban a vitorlázáshoz köthető, de nem túl korai emlék ez. A sportpályafutásomat Agárdon kezdtem, hiszen a Velencei-tó mellett éltünk. Ott vitorláztam, csak az első balatoni versenyem alkalmával juthattam el először ide. Korábban sosem jártam a Balatonnál, nyaralni sem. A Velencei-tó teljesen kielégítő volt számunkra. Emlékszem, amikor először megláttam a Balatont, megszeppentem, és arra gondoltam, milyen hatalmas víz ez a Velencei-tóhoz képest – mosolyog.

Ha már beszélgetőtársam ebben a vonatkozásban hozta szóba hazánk két nagy tavát, arra kérem, az élsportoló szemével segítsen nekem meghatározni, mi is az alapvető különbség a Balaton és a Velencei-tó között, azon triviális megállapításon túl, miszerint az egyik közelebb van a fővároshoz, mint a másik. Talán olvasóink közül most többen ingatják a fejüket, hogy miféle butaságról beszél ez az újságíró, de saját védelmem érdekében leszögezem, hogy vannak felmérések, amelyekben valóban fontos szempontnak számít a két említett nagyvíz vonatkozásában, hogy milyen távolságra fekszik Budapesttől. Sokan ugyanis azért preferálják inkább a Velencei-tavat, mert nyaranta kevesebbet kell dugóban ülni, ha az ember fürödni szeretne. Zsombor természetesen egyéb megállapításokat sorol. 

Fotó: Kurucz Árpád